Ötvenöt éve figyeli a naplementét, a pirosló korongot, amint nyugovóra tér a Pintér-kert fáinak zöldje fölött. Az évtizedek során a havihegyi kápolnába igyekvő zarándokok, az arra kirándulók rendre rácsodálkoztak, szemben vele megálltak és csak találgatni tudtak, vajon kinek a műve lehet: ismeretlen pécsié, távolból jött, ráérő turistáé; vagy netán a természet évszázados játéka lenne, égi csoda, intő jel, angyalarc?

A fehér sziklába vésett alkotást később eltakarták a hosszú évek óta elhanyagolt bokrok levelei, mígnem 2010-ben – mely évben Pécs az Európa Kulturális Fővárosa címet viselhette –, a környék rendbetételét követően ismét láthatóvá vált a Kőarc. Keletkezéséről szól a kétrészes írás…

A családi fotógyűjteményben találkoztam vele először. Fekete-fehér fénykép a hatvanas évekből, bal oldalán a fiatal lány, anyám profilja, a jobb oldalon a fehéres-szürkés havihegyi szikla, benne az ókori pillanat, antik jelenés, ami lehet akár alvó nő mása vagy éppen halotti maszk. Az arccal díszített sziklafal később is felbukkant egy családi fényképen, ez a hetvenes éves közepe, a nővérem hat éves lehet, tél van és a csupasz bokorágak félig már eltakarják az akkorra közel húsz éves művet. Egy éves voltam akkor. Tavasz jött, nyár megint, ősz és tél, újra és újra; zarándokok, szerelmespárok, családok, csavargók jöttek és mentek, rácsodálkozva arra a pécsi panorámára, ami örökre az övé.

Végül harmincöt év telt el, melynek vége felé egyre inkább kezdtem érdeklődni a város történetei, a helyi mesék iránt, melyek között előkelő helyet kapott az a bizonyos Kőarc, ami visszatérő elemnek bizonyult a családi albumban.

Pedig először még a helyét sem találtam. Azt tudtam, hogy a fényképek készítője néhai apám, Kovács Imre – a sokak által ismert – pécsi rádióriporter volt. Azzal is tisztában voltam, hogy ő már gyerekkora óta sokat járt a Havihegyre, kisfiúként és középiskolás kamaszként is szívesen ücsörgött az északi Krisztus-kereszt alatt, azokon a fehér sziklákon, melyek ma már nyughelyéül szolgálnak. Így eleinte azon a ponton kerestem az arcot, mert akkor még nem tudtam, hogy anyám a másik keresztre gondolt, amikor próbálta elmagyarázni, hogy merre kutassak. Merthogy persze megkérdeztem.

A másik kereszt, a megrongált, törött lábfejű Krisztussal. Ez a feszület is egy sziklán mutat az ég felé, nem messze a kápolna északnyugati sarkától.

A találkozás egyszerűen kezdődött. Merthogy ott volt. Ott van. Megtaláltam, megsimogattam, nem szóltak a fanfárok, mert miért is tették volna? Százszor láttam már ezt az arcot a fényképeken. Akkor kezdődött az időutazás. Ugyanis bár megtörtént a találkozás az ismeretlen ismerőssel, a fotópapíron és az emlékek közt helyet foglaló emberarccal, de nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy végül kicsoda ő? Miféle kéz vagy szerszám teremtette? És miért? Mi volt az alkotó szándéka? (Anyám például gyakran emlegette, hogy amikor az a legelső kép készült az ő profiljával, a Magyar Televízió a Belfegor című krimisorozatot sugározta, az abban szereplő titokzatos álarc pedig erre a faragásra emlékeztette kettejüket. Szüleim bizony sokáig így hívták: Belfegor-arc.)

A megoldás végül olyan egyszerűen érkezett, mint amikor az ember a homlokára csap. Pedig – valljuk be – nem feltétlenül tűnik a legsimább ügynek, hogy megtaláljuk egy olyan köztéri mű (gyakorlatilag sziklába vájt falfirkáról van szó, jelentésének nemes értelmében) gazdáját, mely alkotás készítésének ideje nem ismert, lehet kétszáz vagy ötven éves, vagy száz, vagy ötvenöt. Hozzátéve, hogy lehet akár a fentebb említett természeti véletlen – vagy éppen a gondviselés – játéka is. Szóval, a kutatás. Önök hogyan fognának hozzá?

Az egyik lehetőséget elszalasztottam. Apám révén magam is a mai napig kötődöm a helyhez. A Havihegyhez. Jóval korábban hívták Kakasdombnak vagy Kokasváry-hegynek is. Az 1690-es évek elején pestis tört a városra és a pécsiek akkor fogadalmat tettek, hogy a járvány elmúltával emlékkápolnát emelnek a Kokas-dombon. A betegség elmúlt és a hívek – ígéretükhöz ragaszkodva – megépítették a zarándokhelyet. Az építőanyagot a kezükben hordták fel a dombra, egészen 1697-ig, amikorra elkészült a kápolna. (Ennek emlékére az igazi zarándokok az augusztusi „havibúcsú” idején a mai napig magukkal visznek egy kis kavicsot a markukban és leteszik a bejárat előtti lépcsőnél, követve a háromszáz éves hagyományt.)

Katolikus keresztelőmet ezen a helyen tartottuk, tizenkét éves koromban. Az atyát, aki felkészített az alkalomra, Lőrincz Sándornak hívták; sok ezernyi ember szerette, mert sok ezernyi embert szeretett. A Havihegy szerelmese volt, több mint harminc éven át szolgálta a kápolnába járó híveket, zarándokokat. A Pécsi Rádiónak is mindig örömmel nyilatkozott, hordozva az üzenetet, hogy a kápolnában az Úristen télen-nyáron várja a békességre igyekvő híveket. Esketett, keresztelt, beteget látogatott, temetett fáradhatatlanul, túl a nyolcvanon is. Ám mire a hosszú évek után odáig jutottunk volna, hogy megkérdezzem tőle: tudja-e, miképpen került a fehér sziklára az az ábrázat, az a napnyugtát figyelő arc, már nem volt közöttünk. 2013 őszén, imádság közben, a széken ülve halt meg a Jézus Szíve Plébániatemplomban, hirtelen és szenvedés nélkül, úgy, ahogy szerette volna. Így a keszüi Lőrincz baráttól, aki töviről hegyire ismerte a Havihegyet és a körötte páraként lebegő históriákat, már nem kérdezhettem meg.

A másik lehetőség az volt, hogy megkérdezem az embereket. Közösségi oldal, ismerősök, pécsiek, óvodától az életig. Ha azt kérdezik, melyik irányban reméltem volna több esélyt ahhoz, hogy megtaláljam a keresett történetet és az alkotót, most is azt mondanám, hogy elsőként Sándor atyához fordulnék. Az ő hiányával azonban a másik utat kellett választanom, gondolván: egy próbát megér, nem? Fényképes felhívásom után nem sokkal jelentkezett egy barátom – nevezzük Lajosnak, mert így hívják –, aki az ismert közösségi oldalon azt üzente (idézem szó szerint):

„Miklós! 51 évvel ezelőtt egy ismerősöm, kedves barátom véste a sziklába a figurát. Ha többet akarsz tudni a dologról, akkor hívjál vissza.”

Ilyenkor szokták azt írni a szerzők, hogy „eleinte nem jutottam szóhoz”. Ma már nem tudnám leírni, hogy olcsó fordulat. Mert tényleg nem jutottam szóhoz. Éjszaka volt, szemközt ültem a szobát halványan bevilágító monitorral, álmélkodva. Bizony, itt ülök Pécsett a házban, amit néhány éve egy Lajos nevű talpraesett bányászembertől vettem, akit előtte ugyan nem ismertem, ám az adásvétel után kedves kapcsolatba kerültünk egymással. Itt ülök és ő azt írja, tudja, ki készítette az arcot. Így, egyszerűen.

Ami biztos, hogy egyszer már éreztem hasonlót, amikor huszonéve – Budapesten járva – eszembe jutott egy régi ismerős, akivel anno még Siófokon találkoztam néhány alkalommal, hallgattam klasszikus gitárjátékát, beszélgettünk az élet dolgairól. Később hallottam róla furcsa híreket, hogy elbocsátották a helyi zeneiskolából, hogy az italhoz fordult vigaszért és hogy végül Budapestre költözött. Szóval, épp róla gondolkodtam a pesti metrón utazva, amikor egyszercsak leült mellém a műbőr ülésre. A kétmilliós fővárosban.

S ahogy ez a találkozás sem lehetett a véletlen műve, úgy az sem, amikor elolvastam barátom üzenetét.

Ha többet akarsz tudni a dologról, akkor hívjál vissza.

– Életben van? – volt az első kérdések egyike. – Igen! – mondta izgatottan Lajos a telefonvonal túlsó végén és mesélni kezdett egy pécsi fiatalemberről, a Kőarc készítőjéről, aki a hatvanas évek vége felé gondolt egy nagyot és Pécstől messze nyugatra, közel tízezer kilométerre telepedett le családjával.

Az ő kezei vésték a havihegyi sziklába azt az arcot.

Felhívjam?

Kapcsolódó fényképek

Kovács Imre a havihegyi sziklákon. 1950-es évek.

Anyám a Kőarcnál. 1960-as évek második fele.

A nővérem, hat évesen. A kép felső részén a kápolna tornya bújik. 1976. január

Az eredeti Belfegor-sorozat maszkja. Félt tőle az ország népének azon része, akinek egyáltalán volt tévéje. Vajon hasonlít? Tényleg ő lett volna az ihlet a Kőarchoz?

(Folytatás 2014. február 4-én, kedden este 20 órától.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.