Weöres Sándor, a Kossuth-díjas költő legismertebb versei közé tartozik Az éjszaka csodái című költemény, melynek egyik legkedvesebb részlete s a magyar irodalom tán legismertebb, pentameterben írt sora így szól:

aranypor mállik az éj válláról,
s szemközt a sarkon a cégtábláról
furcsán szökken a pentameter-sor elő:
„Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő”

Mostani történetemet hosszú időn keresztül gyűjtögettem össze, az apró részleteket eleinte ugyanis nem volt egyszerű fellelni – függetlenül attól, hogy nincs sok belőlük. Az éjszaka csodái című Weöres-vers nagy kedvencem, szeretem az ábrázolásmódját, a játékosságát, az udvarlás benne rejlő, mosolyt indító szépségét, az éjszaka közepén mesevilággá változó „városvégi” helyet. Sokszor olvastam a verset, főképpen gyermekeimnek altató gyanánt, de szívesen hallgatom meg olykor a Kaláka együttes által megzenésített változatot is.

Egy alkalommal, amikor épp altatóként olvastam lányomnak és fiamnak a költeményt, felfigyeltem a vers végén megjelölt dátumra: 1940. S a kutatásom tán épp ennek az évszámnak lett köszönhető, merthogy elindult a gondolkodás: vajon honnan meríthetett ihletet, helyszínt a költő akkor, amikor ezt a csuda verset írta?

Nem volt nehéz összerakni: Az éjszakai csodái keletkezésének idején Weöres Sándor Pécsett élt. Életrajza szerint húsz évesen, 1933-ban Pécsre költözött és beiratkozott az Erzsébet Tudományegyetem (a mai Pécsi Tudományegyetem jogelődje) jogi karára, majd földrajz-történelem szakon folytatta tovább tanulmányait a bölcsészkaron. Ebben az időszakban kötött barátságot többek közt Csorba Győzővel és Takáts Gyula költővel, s megalapította az Öttorony című irodalmi folyóiratot.

Az egyetem elvégzését követően 1939-ben szintén Pécsett doktorált (disszertációjának címe A vers születése volt). Az 1940-es évek elején útjára indult a Városi Könyvtár, e munka megszervezésére és vezetésére Weöres Sándort kérték fel. A feladatot két évig látta el, majd 1943-ban, épp abban az esztendőben, melyben Az éjszakai csodái megjelent Medúza című kötetében, a költő a fővárosba költözött és az Országos Széchenyi Könyvtár munkatársa lett. (Forrás: Wikipédia)

meduza.jpg

A képlet tehát egyszerű: ha Az éjszaka csodái 1940-es keltezésű, akkor a vers Pécsett született és a város a helyszín, mert a költő akkor a baranyai megyeszékhelyen élt. Ebben az esetben számomra már csak egyetlen, játékos kedvű kérdés maradt: valóban létezett-e a fent említett pentameter-sor főszereplője, Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő, vagy csak a ritmus és a rím kedvéért találta ki Weöres Sándor? Korabeli dokumentumok igazolják: Tóth Gyula élt!

borito1942.jpg

 „Az életmű a Pécs-élménynek számos további jelentős alkotását tartalmazza. Az 1940-es évek elején is több pécsi kötődésű verse született. 1940-es datálású a keretes szerkezetű, a valóságot és a látomást ötvöző, – Kosztolányi Hajnali részegségéhez hasonló – nagy, szürrealisztikus verse, Az éjszaka csodái, melyben egy városvégi házban egy kislánynak meséli el látomását, illetve a látomásban együtt van részük. A valóság, a képzelet, az álom, majd ismét a valóság útját bejáró versben pécsi éveinek reális elemeiből és szereplőiből, egy cégtáblán fellelt névből és foglalkozásból (Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő), létező személyek nevéből, városi környezetének érdekes figuráiból lírai látomást alkot, megteremtve a pécsi emlékeket őrző éjszaka csodáit.”

Így fogalmazott Szirtes Gábor pécsi szerkesztő, kritikus, a Pro Pannonia Kiadó igazgatója egy 2017 őszén megjelent írásában. De a témával foglalkozott Weöres Sándor költőtársa, a már említett Takáts Gyula is, aki az Életünk című folyóirat 1973/3-as számában a hatvan éves Weöres Sándort köszöntötte:

„Mert ki ismerte jobban, hogy ’az élet: szív és kés egy szín alatt’, mint ő, az Ágoston utcai albérlet lakója, ahol a henteskés alól a szomszéd szobából átfolyt a vér az asztal alatt, melyen a Varázsének dalait írogatta… Mert lakásait diákkorunkban így válogatta. És nem azért, mert gyakorlatiatlan volt – ilyen sorozatban senki sem válogathat ily összhangzó tökéllyel – de azért, mert csak így tudhatta és érezhette még jobban és igazán a lent fölötti ’egyetlen arany csendet’ és a ’villámló kútnál’ az álmot is. A balokányi temető mögötti kocsibeszállóban az ablakán át lovak, kupec-cigányok, hajcsárok néztek a tollára. És a bosnyák negyedben is így volt. Ott, ahol ’Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő’ – s hogy már én is így folytassam – cégtáblája kísértett, Sándor elé létrán szállt föl a múzsa…” (Életünk 1973/3 Takáts Gyula: Weöres Sándor köszöntése)

1942.jpg

Tóth Gyula bádogos Pécsett, a ma is létező Laskó utcában, a 20-as szám alatt lakott, nem messze a pécsi Vasútállomástól délre, a síneken túl. Legalábbis ezt bizonyítja a Pécs-Baranyai Címtár 1942-es kiadása, annak is 550. oldala, ami a napokban került fel a Csorba Győző Könyvtár Digi-Tár oldalára az interneten. Itt vígan böngészhetnek a pécsiek vagy pécsi származásúak, hogy felmenőik, nagyszüleik, dédszüleik merre éltek a városban – hozzáteszem, hogy akár a még régebbi múltat is kutathatják, tekintve, hogy már 19. századi jegyzékek vagy például az 1909-es pécsi címjegyzék is megtalálható a honlapon, digitalizált formában. Magam is így tudtam meg például, hogy apai nagyapám, az idősebb Kovács Imre villanyszerelő segéd 1930-ban a Felsővámház utca 43-as szám alatt lakott, a címjegyzék adatai szerint egy házban Stinner Mátyással, aki a sógora, egyben az Apolló Mozi főgépésze volt (az, hogy sógorok voltak, természetesen nem szerepel a kiadványban).

lasko20.jpg

Tóth Gyula tehát a ma is létező Laskó utcában élt. Ez ugyan nem a Takáts Gyula által megjelölt bosnyák negyed, ami Pécs tán legrégebbi külvárosi területének számított akkoriban, s a mai Tettye utca és Ágoston tér környékét kell elképzelni hozzá, de egyrészt Tóth Gyula cégtáblája kikerülhetett arra a környékre is, másrészt Weöres Sándor is bandukolhatott a Laskó utcában, már amennyiben Tóth Gyula bádogosnak a saját lakóhelyénél volt a műhelye, s a költő ott is felfigyelhetett a pentameter-sorra, amit aztán a magyar irodalom egyik emlékezetes verssorává tett.

1940-ben Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő a hatvanas éveiben járhatott. Persze ez nem a versből és nem is az 1942-es címtárból derült ki számomra, hanem egy még régebbi dokumentumból. Százhuszonöt éve, 1893 első felében ugyanis arról írt a Pécsi Figyelő (hivatalos megnevezése szerint politikai, közgazdasági és vegyes tartalmú hetilap), hogy a pécsi ipariskola tanulói közül két diák – jó magaviseletüknek köszönhetően – jutalomban részesültek. Egyikük Tóth Gyula bádogos inas volt.

oklevel1893.jpgInnen a számítás, miszerint ha 1893-ban 17-18 éves volt Tóth Gyula, akkor 1940-ben, amikor a cégtáblája és neve a versbe foglaltatott, nagyjából 65 éves lehetett.

 

Így lett híres egy pécsi mesterember, akinek keze munkája talán ott rejtőzik még névtelenül egy-egy régi, pécsi épület bádogborításában, elöregedett esőcsatornájában vagy régi vízvezetékében. Vajon olvasta-e a verset? Szólt-e neki jóbarát vagy rokon, hogy „nézd már, Gyula, benne vagy a versben!”, netán találkozott-e a költővel, aki ismertté tette nevét és cégtábláját? Vajon élnek-e leszármazottai, akik olykor emlékező mosollyal az arcukon előveszik a verseskötetet, amiben a nagypapa, a dédipapa, a Gyuszibátyám szerepel? De jó lenne kinyomozni…

 

 

Weöres Sándor

Az éjszaka csodái

A városvég itt csupa szürke ház,
a részegekre angyalka vigyáz,
s a villanyfényben, mint aranykehelyben
alusznak a tűzfalak, háztetők,
s a sorompón túl ében-szín lepelben
zizegnek a láthatatlan mezők –
a messzeség öblén pár pisla fény ég,
mögöttük nyugodt mélység a sötétség –

Ha becézésem és csókom se kell,
kicsi lány, mivel ringassalak el?
Ha elzár tőlem a buta lakat,
lesajnál minket majd a virradat.
Bámuljuk egymást búslakodva és
szánk sarkát bontja már a nevetés.

Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem nevetésedet,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
aranypor mállik az éj válláról,
s szemközt a sarkon a cégtábláról
furcsán szökken a pentameter-sor elő:
„Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő”
– a nevetésed is ílyen bolond:
mindenre illik és semmit se mond.

Üldögélünk csendesen,
két jó-gyerek, rendesen,
messzi kocsma-zene hallszik,
a környéken minden alszik,
az alkóvban odaát
mélyen alszik anyukád
s szomszédban a Vakos néni,
ferdeszájú Vigláb néni,
Balogh úr, a vasutas,
imádód, a kis-inas –

Itt is, ott is, emitt is, amott is
bajszos rendőr őrzi az álmot,
nagyfülü bagoly őrzi az álmot,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
itt is, ott is, emitt is, amott is
dongnak az öreg faliórák,
bánatos hangú ingaórák,
fodrozzák az éjszakát –

Alvó lélek, kússz a tájon,
álmodon mint pókfonálon,
huss! huss!
Föl a légbe visz az út,
tág a lég,
tág az út,
tág a lég,
tág az út,
hozd az örömöt, hozd a bút,
hozd az örömöt, hozd a bút,
huss! huss!

Nézd! a ház,
mint a felhő, fényt cikáz,
mozdul, mint a barna-béka,
vele mozdul az árnyéka,
és belőle alvó lelkek
párolognak, légbe kelnek
a kéményből, mint a füst,
az ereszről, mint ezüst –
száll a kövér Vakos néni,
deszka-vékony Vigláb néni,
és köröttük nagy sereg
libben, szökken, hempereg –

Ni, a Gős pék ketté-bomlott
és kergeti önmagát.
Balogh úr a templomtornyot
fújja, mint a furulyát,
azt fújja, hogy „Ne sirasson”,
mégis könnyezik belé –
Ott meg a cukrász-kisasszony
tipeg fejjel lefelé –

Vigláb néni peckes-módon
sétálgat a sürgönydróton,
krinolinja lyukas-hordó,
kezében egy napraforgó,
vékony nyakán férfi-gallér,
oldalán egy szép gavallér.
Vigláb bácsi nagy-kesergőn
kuporog egy lámpaernyőn,
nézi párját: „Lássa, kérem,
parádéra megy a pénzem.
Nekem pohár sörre sincsen,
neki fodrász, ruha, minden.
Én megmondtam már ezerszer,
hogy hibás a mai rendszer,
államreform kéne régen,
persze nem hitték. Na tessék!
Adó, lakbér... nem csekélység!
Öt gyermekem van, kérem!”

Oda nézz, szösz-bogár:
ott a boltos lánya áll,
boltnak hisz egy fecskefészket,
benne várja a vevőket;
ez már mégis hajmeresztő,
hogy ma senki be se néz!
Majd belép a szívdöglesztő
hollywoodi filmszinész:
„Kérek kilenc fogkefét,
ráadásul a kezét.”
Röptük össze-vissza húz...
rá ne nézz, mert megvakulsz.

Mogyoró Pál ezalatt
megfogott egy sülthalat.
„Tanár úr tudná talán,
milyen hal ez? macskacápa?”
„Rá van írva uszonyára,
de nincs itt az ókulám.”
Pál örült, hogy futhatott
és szekundát nem kapott.
És a ritka állatot
vezeti egy hosszu hídon:
„Majd vadászni megtanítom.”

Tejes-ember a kéményen
üldögél, mint nyári réten,
kisgyermek lett újra szépen,
mézes-kenyér a kezében.
Távol, öreg bükkfa alatt
labdázik egy fiú-csapat,
ő a szemét rajta-felejti,
mézes-kenyerét halkan leejti,
kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,
s eltűnik az éj csipkéi mélyén.

És erre-arra az alvó-csapat
potyog a falról, mint a vakolat.
A villanyfényen átdereng az ég,
s a városon túl látszik a vidék,
a dombok gyengéd-rajzu háta
– és elcsitul az alvók karneválja.
Jön a söprőgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szőke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény...
és az éji tág csodát,
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.

(1940)

Él-jena Jánosbácsi!

2016.10.17. 10:22

Történt egyszer az évezred kezdetén, hogy a Magyar Rádió Pécsi Körzeti és Nemzetiségi Stúdiója novellapályázatot hirdetett. Nem ez volt az első, hogy a szerkesztőség ilyen kezdeményezésbe fogott: emlékszem, amikor újjáépítették a Nagy-Tubesen a János-kilátót, az avatás tiszteletére versíró pályázatot tettünk közzé, s a költeményeket neves pécsiekből álló zsűri értekelte, Balikó Tamás akkori színházigazgatóval az élen. A győztes vers emléktáblára került és talán még ma is olvasható a János-kilátó földszinti falán, ha az idő és a vandálok megkegyelmeztek neki.

Szóval, volt ez a novellapályázat, melyre jeligével lehetett jelentkezni és talán ezen névtelenségnek köszönhetően néhai apám, aki akkor még a stúdió aktív munkatársa volt, nevezett egyik írásával. Volt otthon egy Erika típusú táskaírógép, azzal jegyezte le, tollal húzta meg itt-ott a szöveget, kidobott egy egész hosszú bekezdést, igaza volt, jobb lett tőle. Végül odahaza szövegszerkesztővel öntöttem végső formába, nyomtatás után a novella a jeligés borítékba került s bár nem lett dobogós, az emlékekkel teli dobozban mégis megmaradt a pályamű. Szerettem az írást, mert emléket állított egy pécsi polgárnak, akire talán már senki nem emlékszik és egy pécsi iskolának, amelynek szintén csak az emlékét idézhetjük, mert néhány évvel ezelőtt bezárták. Apám a rádiós évtizedek alatt számtalan hírességgel készített interjút, de mindig fontosnak tartotta, hogy bemutassa a hallgatóknak a hétköznapok emberét is, legyen ő a Vásárcsarnok targoncása vagy a gyerekkori iskola fűtőmestere.

S most, hogy a közelmúltban újra előkerült a mindössze három oldalnyi elbeszélés, közzéteszem, mert - köszönhetően annak, hogy a Dunántúli Napló számait digitalizálták és kutathatóvá tették a Csorba Győző Könyvtár munkatársai - sikerült nyomára lelnem a történet főszereplőjének.

 

Kovács Imre

Él-jena Jánosbácsi!

 

A kültelki iskolának, melynek akkor még a főutcára nyílt a kapuja, nagy udvara volt. Száraz időben kellemesen hűvös és poros, esőben vékonyan sáros – árnyas, öreg gesztenyefával.

A távolabbi traktusban János bácsi kertje, melyet jelzésszerű kerítés védett a „belátogatóktól”, kikből bőven akadt. Ebben a kertben soha nem érett meg a gyümölcs: mire eljött a nyári vakáció, addigra lecsenték a zöld almát, barackot a gyerekek, ez a csibészség fokmérője és a közelgő férfiúság próbája volt. A külvárosban ilyen próbákon cseperedett az emberfia, melyek később a környék kocsmáiban folytatódtak, már sörben és pofonban.

János bácsi kertje iskolaházmesteri birtok volt, járt a szolgálathoz. Dobra János alacsony termetű, kissé ferde vállú, ferde nyakú ember volt, bőre barna, de nem cigányos, egykor fekete haja már őszült, sárgásan és fakón. Bukarestben született, ennyit egyszer megtudtam róla.

Az iskolát télen nagy vaskályhákkal fűtötte, ezek ott álltak az olajos padlójú tantermek sarkában és vagy melegítettek, vagy nem. Akadt, amelyiknek nem volt igazi huzatja és visszafüstölt. János bácsi, a fűtőtudományban jártas iskolaházmester – legkevésbé pedellus – vasrúddal járt-kelt tanteremről tanteremre, hívatlanul, órák derekán és legyen az Miltényi tanító néni, Jáhn Jakab, Gerzsó Géza tanító úr vagy a többiek, megadóan tűrték, hogy János bácsi a vasrúddal, amely szinte kezévé vált, kurkássza a tüzet és némelykor felsziszegjen, hogy: A betyár istállódat! Ez volt indulata gerjesztője és egyúttal csillapítója is, kijárt a kályhának, diáknak, no és a megkergetendő, ebadta gyümölcstolvajnak egyaránt.

Furcsa idők jöttek, a kültelki iskola tantermeit Lenin-, Sztálin-, Rákosi-képek díszítették és az egyik osztályba kénből érkeztek sárgán és kőkeményen a vezérek arc-domborművei. Az egyik diák apja ugyanis a Kokszműveknél dolgozott, ahol a szén száraz lepárlásával foglalkoztak, így készült a gáz és a többi, lebontás utáni termék: benzol, naftalin, szurok és kén, melyből Lenin-, Sztálin-, Rákosi-dombormű lett, kiöntve akkurátusan. János bácsit nem zavarta a változó iskola, ő fűtött. Jelmondatok lepték el kivágott papírbetűkből a fehér falakat vagy éppen festve – Rákosival előre!

lenin_szobor.jpg

Tovább peregtek az érdekes idők. Már nem jártak a diákok vasárnap párban a kültelki iskolából a belváros egyik templomába a kötelező diákmisére, a hittantanár Szirt Pista bácsi eltűnt a tanodából, sokan megsiratták, Miltényi tanító néni is. Aztán a tanerőket pajtásnak szólították a diákok, az úttörőcsapat vezetőjét vezetőpajtásnak, aki a nagy felsorakozásánál így vezényelt: Vorosilov úti iskola II. Rákóczi Ferenc úttörőcsapata vigyázz!

János bácsi ebben a furcsa, forgatagos, változó iskolavilágban élte a maga életét, tette a dolgát a kurkászóval, szenes kézzel és szenes arccal, betyáristállósan, mint rendesen. Szenes pofonjai is eldördültek, tettért a tett, kicsinek, nagynak, kövérnek, soványnak, kis csibészségért, nagy csibészségért egyaránt. Kivétel néha akadt, János bácsi a pofon előtt ugyanis „kihallgatott”, lélekre beszélt. Azt mindig megkérdezte: ki az apád? Nem iramodott még messzire a háború emléke, ott volt a mindennapokban. Nem egy kültelki csibész könnyes szemmel válaszolt: eltűnt a háborúban, meghalt a háborúban, fogságban van. S ilyenkor János bácsi szenes tenyere elfelejtett dördülni. Tűnj el a szemem elől! – mondta, pofon nélkül.

Folytatódtak az érdekes idők, számháborúkkal, zakatolásokkal, tanulmányi és hulladékgyűjtő versenyekkel, sztahanovistákkal, a munka hőseivel, élmunkásokkal, akiknek élmunkásházak is épültek a városban, jó magasan, a hegy kapujában, ahová lihegve ment haza az élmunkás asszony a piacról, az élmunkás férj a gyárból. Kellettek a hősök, a hétköznapok hősei, egy innen, egy onnan, jól kiválasztva, az arányokra ügyelve. Így lett élmunkás a János bácsi, az örökké szenes kezű és szenes arcú, vasrúddal kályhákat kurkászó, zöld gyümölcsöt csenő gyerekeket kergető, fegyelmezésből és szeretetből pofozó iskolaházmester.

A hír elterjedt, nyomában természetes és szított tűzzel, lázzal. János bácsi típusöltölnyt vásárolt, a legvastagabb, spriccelt típusból, kimosakodott, kikefélkedett, őszes, itt-ott sárgás haját vizesen fésülte, így is félreállt, csapzott volt. Az iskolát csaknem szétvetette az ünneplés, amikor János bácsinak átadták az Élmunkás Jelvényt: felül szalag, abból két láncocska, ezen csüngött a munka ezüstös csillaga.

elmunkas.jpg

Az iskola minden diákja, tanára tapsolt, sőt vastapsolt, élt Lenin, Sztálin, Rákosi és a Párt… és a vastaps függönyén át új karkiáltás kezdődött: Él-jena Jánosbácsi, él-jena Jánosbácsi, él-jena Jánosbácsi…

János bácsinak, a vasrúddal kályhákat kurkászó kültelki iskolaházmesternek ezentúl többször kellett kimosakodnia a szenes világból, mert a fűtési idény alatt is sokszor hívták az iskolatanácsba, másmilyen tanácsba, gyűlések és egyéb békerendezvények elnökségébe – spriccelt típusöltönyében, kitűzve az Élmunkás Jelvény. Üldögélt az asztalok mögött a díszhelyen, ferde nyakával, félrefordított fejjel. Néha szót kért, ilyenkor az építést, a tanulás fontosságát és a vezérek tiszteletét hangoztatta. Meghallgatták, megtapsolták és az élet, a kültelki iskola élete is ment a maga medrében tovább, a betyáristállós János bácsival egyetemben.

Aztán eltelt János bácsi ideje és nyugdíjba került. Az iskolához közeli meredek utca egyik házában talált lakást, örökké beteg, csontsovány, szürke arcú és hajú feleségével. Elmaradtak a meghívások, az elnökségek, az iskolatanácsok. Maradt a spriccelt típusöltöny, amelyre már csak néha tűzte ki az Élmunkás Jelvényt.

János bácsi mindennapos áldozó, templomba járó, megtört ember lett, aki feleségével lassan ballagott az Isten házába. Ferde nyaka okán úgy tűnt, hogy fejét egy picit ráhajtja beteg asszonya madárcsontú vállára.

Aztán elment az asszony és elment a János bácsi is.

Dobra János, a Bukarestben született néhai iskolaházmester és élmunkás sírja ma már talán nem is található a nagyváros temetőjében. Ha néha eljutok a kültelki iskolához, amelynek fő utcára nyíló nagykapuját réges-régen befalazták, halkan, távolról, szinte hallom talán az angyalok kórusát, együtt a régi vastapssal: Él-jena Jánosbácsi, él-jena Jánosbácsi, él-jena Jánosbácsi...

 

Így emlékezett meg a pécsi újságíró János bácsiról, akiről talán fénykép sem maradt fenn az utókornak, s ki tudja, éltek, élnek-e itt rokonai, leszármazottai a városban vagy távolabbi helyen. A korabeli újságokból merített emlékek viszont segítenek felidézni alakját, elsőként 1948-ból: a baranyai napilapban ekkor jelent meg először Dobra János neve.

dobra_1948_12_01.jpg

1948. december 1.

Itt pedig a nevezetes nap, amikor zúgott az "él-jena Jánosbácsi!" - 1950-ben:

dobra_1950_01_29.jpg

1950. január 29.

 János bácsi 1954-ben házasodott, feleségül vette Kosik Ilona takarítónőt, akit apám elbeszélése is megidéz:

dobra_1954_07_11.jpg

1954. július 11.

 Az utolsó bejegyzés Dobra Jánosról 1966. májusában keletkezett a Dunántúli Naplóban, a gyászhírek között találtam rá. Az iskolagondnokból hivatalsegéd lett:

dobra_1966_05_28.jpg

1966. május 28.

S végül két fénykép az 1940-es évek második feléből, mindkettőn szerepel a szerző, Kovács Imre, aki a Felsővámház utcától néhány száz méterre, a Sándor utcában született Pécsett és onnan járt iskolába tudást szerezni és emlékeket gyűjteni. Bizonyára nem gondolta volna akkor, hogy egyszer majd eljön a 2016-os esztendő is, amikor emlékezni fognak úgy az ő nevére, mint Dobra János alakjára.

tablo1.jpg

Kovács Imre a középső sorban, jobbról a harmadik helyen

tablo2.jpg

Kovács Imre a középső sorban, balról az első helyen

VHS 1984 - 1994 - 2014

2014.02.28. 17:00

Kezdetben volt a mozi. Aztán lett a kertmozi, az autósmozi és az utazó mozi, a hordozható filmvetítővel. Utóbbi már képes volt arra, hogy megadja a házi filmszínház élményét, de az otthoni mozgóképes szórakozás aranykora - itt a magunk által vetített alkalmakra gondolok, nem a tévés kínálatra - Magyarországon a nyolcvanas évek első felében kezdődött, amikor megjelent a piacon a videomagnó. Eleinte nyugatról lehetett csak beszerezni (sokszor inkább becsempészni) az áhított lejátszót, a magyar műszaki boltok ekkor még nem ismerték fel a lehetőséget és nem forgalmaztak ilyen készüléket. Aztán az első, külföldről behozott, használt példányok szép lassan megjelentek a bizományi áruházak polcain és egyre többen engedhették meg maguknak, hogy videomagnót vegyenek. A piaci igényeket pedig ki kellett elégíteni - ennek nyomán nyílt meg Pécsett az 1984-es esztendő második felében az első pécsi Videotéka. Harminc év történelem.

videotéka.jpg

Ebben az időben Pécsett a Bem utcában - a mostani Irgalmasok utcájában - működött a BÁV Bizományi Áruháza, ahol az első videomagnók megjelentek a kínálatban. Emlékeznek még? Azokban az években, amikor esténként az Orion 70-es tévékészülék fekete-fehér képernyőjét bámultuk, ácsingózva nézegethettük a nyugat-német Otto- vagy Neckermann-katalógust és akkor dobbant nagyobbat a szívünk, amikor lapozás közben a HI-FI tornyokhoz és a videomagnókhoz értünk. Én legalábbis így voltam vele. Mert nadrágot, szoknyát, kabátot itthon is lehetett kapni, de azok a műszaki cikkek...
A filmeket természetesen nyugatról hozták illetve csempészték be az utazók és a kereskedők. Ezek jelentős része minden bizonnyal a "tiltott gyümölcs" kategóriába tartozott, tekintettel arra, hogy véres akciófilmeket, szex- és pornófilmet a magyar mozilátogató közönség nemigen láthatott a filmvásznon, köszönhetően az olykor túlzottan szigorú cenzúrának. Példaként ilyenkor többnyire Steven Spielberg "Cápa" című filmjét emlegetem: a rendezőzseni alkotását 1975-ben mutatták be az Egyesült Államokban, Magyarországon viszont csak tíz évvel később, 1985-ben. Nem volt pénz a jogokra? Így döntött a politika? Valószínűleg mindkettő igaz.

A MOKÉP Budapesten hozta létre az ország első kazettakölcsönzőjét, a Filmgyárban pedig eleinte főképpen magyar filmeket, mesefilmeket és videoforgalmazási joggal rendelkező külföldi produkciókat ültettek át VHS-szalagra. Nem sokkal később a MOKÉP bejelentette: a megyei moziüzemi vállalatok közreműködésével vidéken is megkezdik a műsoros videokazetták kölcsönöztetését. Így történt ez Baranyában is: a megyeszékhelyen, a történelmi belváros közepén megnyílt Pécs első videotékája, a Boltív köz 2. szám alatt.

Nem véletlenül éppen ott - mondta el kérdésemre a Baranya Megyei Moziüzemi Vállalat nyugalmazott igazgatója, a Pozsgai Miklós. A Boltív közben ugyanis - közel a Kossuth Mozihoz (lánykori és jelenlegi nevén az Apollóhoz), illetve a megyei igazgatóság Gábor utcai székhelyéhez - egy három helyiségből álló egységet működtetett a vállalat. Ez volt a szerelőműhely, ahol a 16mm-es és 35 mm-es vetítőgépeket javították és karbantartották a szakemberek. A vezetés döntése nyomán ez a csapat új helyre költözött, a Boltív közben pedig kikerült a cégtábla, az első ilyen a városban:

VIDEOTÉKA.

Pozsgai Miklós elmondta azt is, hogy a nyitás előtt nem volt anyagi lehetőségük új bútorokat és polcokat beszerezni, így az első időszakban a pécsi Ifjúsági Háztól kaptak kölcsön berendezési tárgyakat, az ottani igazgató, Nagy Sándor engedélyével. Történt mindez kereken harminc évvel ezelőtt, 1984-ben, amikor - mint fentebb említettem - a hazai műszaki boltokban még nem lehetett újonnan gyártott lejátszókat vásárolni. Így ők is a Bizományi Áruházban vették meg az első készülékeiket.

A pécsi Videotéka vezetője - a kezdeti időszakot követően - Mezei Emilné lett, aki 1986-tól irányította az üzlet működését. Korábban a Baranya Megyei Építőipari Vállalat (BÉV) munkatársaként dolgozott évtizedeken keresztül, majd nyugdíjba menetelét követően jelentkezett a megyei Moziüzemi Vállalatnál (személyesen Pozsgai Miklósnál) titkárnői állásra. Bő egy évvel később már a Boltív közben dolgozott: minden bizonnyal rátermettségének köszönhetően bízták rá a nem egyszerű feladatot, az új technika népszerűsítését, gondozását, a kínálat rendszeres bővítését, az egyre népszerűbb üzlet vezetését.
Ahogy szaporodtak a háztartásokban a videomagnók, úgy lett egyre több kuncsaft és egyre szélesebb a filmes kínálat - mesélte Mezei Emilné. Mikor ezeket a sorokat írom, Joli néni már 84 esztendős, a memóriája viszont kiváló, így aztán ma is vígan el tudja sorolni, milyen filmek sorakoztak azokban az években a Videotéka polcain. Népszerűek voltak a mesefilmek, az akkor még csak a mozikban vetített Bud Spencer - Terence Hill vígjátékok, a Bruce Lee nevével fémjelzett karatefilmek, az amerikai klasszikusok és kalandfilmek, háborús történetek. Nem hiányozhattak az orosz filmek sem, mint hogy a mozikban is szokás volt az amerikai rajzfilm előtt legalább egy szovjet rövidfilmet bemutatni. Továbbá akadt néhány olyan film is, amiben megengedett volt a leheletnyi erotika.
Amellett, hogy magánszemélyek vitték a kazettákat, egyre több szórakozóhely és vendéglátóipari egység is jelentkezett kölcsönzésre, miután rájöttek, hogy a közösségi filmnézés vonzza az embereket (fogyasztókat), főképpen azokat, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy lejátszót vegyenek. Ilyen volt például az uránvárosi Misi Presszó is, ahol a "fél Hubi" vagy a sör mellé járt a videofilm is, a vendégek legnagyobb örömére.

videoteka004.jpg

Mezei Emilné, a Videotéka vezetője 1988-ban


Az első pécsi Videotéka indulását követően néhány évvel a Baranya Megyei Moziüzemi Vállalat lehetőséget látott abban is, hogy a nagyobb közönségnek bemutasson olyan filmeket, melyek 35 mm-es kópiája nem rendelkezett magyar vetítési joggal, de a videováltozata igen. Így született meg a néhai Kossuth Klubmoziban (e hangulatos helyiségről tavasszal tervezek írni) a VIDEO MOZI. A kezdeményezés hamar népszerű lett, így a vállalat idővel kivetítő technikát vásárolt, melynek köszönhetően a Park Moziban már a rendes filmvásznon tudták bemutatni az alkotásokat, VHS-ről.

A Boltív közben mindeközben nagy érdeklődés mellett zajlott a kölcsönöztetés. A legnépszerűbb filmekhez csak előjegyzéssel lehetett hozzájutni, még akkor is, ha ezekből több példány is létezett. A hétfő és a péntek volt a legerősebb nap: hétfőnként akkor még adásszünet volt a tévében, pénteken pedig közeledett a hétvége. Utóbbi azért is volt népszerű a korabeli újságcikk szerint, mert ha valaki négy napra, péntektől hétfőig vitte el a filmet, csak két napot kellett fizetnie érte. Amint Mezei Emilné elmondta, ünnepnapok előtt is nagy volt a forgalom: karácsonykor, újévkor nagyon sok film volt "kint", a közönségnél. A vezetés hozzáállásának köszönhetően a tékában egyforma kedvességgel fogadták a vezérigazgatót és a bányászt, a középvezetőt, a maszekot és a kétkezi munkást is. Két fő szabály volt: időben visszahozni a filmet (mások is várnak rá) és a megtekintés után visszacsévélni a kazettát (a következő kuncsaft bizonyára nem tekeréssel szeretné kezdeni az otthoni mozizást). Rendszeresen ellenőrizték a VHS-szalagok állapotát: a minőségi készülékek nyomában ugyanis feltűntek az olcsóbb, de rosszabb minőségű videomagnók is, melyek olykor "megették", begyűrték a filmet. Sérült filmet pedig nem adott ki a pécsi téka.

A személyes emlékek kellemes éveket idéznek. Talán 1988-ben lehetett, hogy kölcsönkaptunk néhány napra egy videomagnót. Akkor már voltak többen is az általános iskolai osztályban, akiknél nézhettünk videofilmeket - nem egy kalózmásolat is volt ezek között, főképpen külföldről behozott filmek, fahangon felolvasott alámondással, szemcsés és elmosódott képpel. Így aztán egyrészt a tékából, másrészt a barátoktól szereztük be erre a néhány napra a kazettákat. Nem is igazán a történet minősége számított, hanem maga az élmény, ahogy finoman zümmög a magnó motorja, ahogy elkezdődik a film, te jó ég, mi magunk vetítünk! Erre a néhány napra oda is szokott néhány cimbora.
Bizony jelenség volt ez, olyasféle, mint amikor a hatvanas években még csak egy-két televízió volt az utcában és esténként a családok összejöttek, hogy együtt nézhessék azt az egy készüléket. (Ajánlott irodalom: Szakonyi Károly "Adáshiba" című színműve.) Így láthattam például - először odahaza - Arnold Schwarzeneggert, a "Kommandó" című akciófilmben. Persze legális filmeket is néztünk. A pécsi Videotékában, ahogy a fenti kép is tanúskodik, egyendobozban sorakoztak a filmek, főképpen narancssárga-sárga külsővel. Ezek közül láttuk otthon a Konvojt (amerikai film a kamionsofőrök és rendőrök kalandjairól), de ott volt az Élelem bére és az Életben maradni című film is, John Travoltával, Sylvester Stallone (!) rendezésében.

videoteka007.jpg

Hivatalos VHS kiadás, mi nem ilyet néztünk.


A kilencvenes évek kezdetén kettős konkurenciája támadt a Boltív köz tékájának: az egyre szaporodó "maszek" videokölcsönzők sora és a kalózmásolatok gyors terjedése. A Baranya Megyei Moziüzemi Vállalatot a vidéki mozihálózattal együtt 1993-94-ben felszámolták, a pécsi filmszínházakat - a Parkot, az Apollót és az Urániát - ettől kezdve az InterCom működtette, egészen 1999-ig. A pécsi Videotéka tíz évesen, 1994-ben zárt be, miután a filmállomány jelentős részét kedvezményes áron kiárusították illetve leselejtezték. Én is vásároltam ott: középiskolás koromban az amerikai író, Stephen King nagy rajongója voltam, így amikor megláttam, hogy eladósorba került a Tűzgyújtó című kazetta (valami oknál fogva a tékában "Gyújtogató" néven szerepelt), azonnal lecsaptam rá.

A Boltív köz 2. szám alatt a kilencvenes években ruházati üzlet (farmerbolt) működött, később átalakították és mexikói étterem lett belőle. Jelenleg is étteremként üzemel az üzlethelyiség, a Korhely nevű, népszerű vendéglátóhelynek ad otthont.
2011-ben zenés rádióműsort készítettem, bemutatva az első pécsi Videotéka történetét az üzletvezető visszaemlékezésével. A felvétel innen letölthető (jobb klikk), alább pedig meghallgatható. 

 

 

Eszükbe jutott Önöknek is? Mindez röpke harminc esztendő alatt történt, annak is leginkább az első harmadában. Az itthoni állványon még ott pihen a videomagnó, de már csak akkor kerül áram alá, ha archiválni szeretnék a számítógép segítségével egy-egy régi kazettát. Hasonló a helyzet a fent idézett Pozsgai Miklósnál is, aki kérdésemre elmondta: ma is rendszeresen jár moziba, filmeket néz otthon is, de már több éve csak DVD-n.
Az újabb és újabb formátumok négy-öt évente bekopogtatnak az ajtón, most a blu-ray technológia lesz hónapról-hónapra olcsóbb, de ki tudja, néhány esztendő múlva mi lesz a trend? S ahogy cseperedő gyermekeimnek már nemigen tudom elmagyarázni, mit jelentett úttörőnek lenni, hogy miért kellett évekig várni az otthoni telefonra vagy a Trabantra a Merkurnál, úgy azt sem tudom igazán szemléltetni, milyen is volt napokig várni egy filmre, mire én lettem az első az előjegyzésben s hogy milyen bizsergető érzés volt odahaza, amikor a kedvenc jelenetemet a kedvenc filmemből újra meg újra visszatekerhettem, hogy újra és újra átéljem a kalandot a magam választotta hőssel... otthon, a fotelban, a házi Cinema Paradiso-ban.



Kapcsolódó fényképek

(kattintásra megnőnek)

videoteka001.jpg
A Videotéka reklámja 1986-ból (köszönet Pozsgai Miklósnak)

videoteka002.jpg1988: működik a VIDEO MOZI

videoteka003.jpgVIDEO MOZI a Parkban: a Gyújtogató című film igazából a Tűzgyújtó, Stephen Kingtől


videoteka005.jpgÚjságcikk a nyolcvanas évek második feléből: már divat a videomagnózás

videoteka0088.jpgA Boltív köz 2014. februárjában

videoteka009.jpgBoltív köz 2. - az egykori téka helyén kellemes vendéglő

videoteka006.jpgMezei Emilné a dédunokák és a cikk szerzőjének társaságában

VHS

2014.02.26. 22:45

Bud Spencer és Terence Hill, Bruce Lee és Hófehérke, Hyppolit és a Tizedes - sokak közt ők voltak azok, akik hivatalosan is ott lehettek a nyolcvanas évek videotékáinak polcain. A pult alatt olykor ott lapult a Terminátor is, a kivasalásra váró emberi szövet a fémvázon, természetesen nem hivatalosan. A szemcsés, hangalámondással terjesztett kalózmásolatok szintén nagy érdeklődésre tartottak számot: íme, mit eredményez, ha tiltott a hollywoodi gyümölcs. Legendás korszak, melyben nemhogy videomagnója nem volt minden családnak, de sokaknak a színes televízió is luxusnak számított...


videotéka.jpg
2014. február 28-án, pénteken Pécs első videotékájáról mesélek.

Randevú az Eiffel-toronynál

2014.02.13. 19:00

Olykor elég, ha az ember kellően nyitott szemmel járja a várost. Ha képes lassítani és figyelni. A kerítések elsuhanó sora értelmezhetővé válik: kiderül, hogy nem csak egymásba érő deszkák, drótfonatok, kövek és vasak tömegéről van szó, hanem emberekről, lelkekről, családokról, sorsokról. Ilyenkor történik, hogy észreveszünk olyan apróságokat, részleteket is, melyek egyébként - a tömött busz ablakán kitekintve vagy vezetés közben - fel sem tűnnének. Tapasztaltak már hasonlót? Lassítottak már? Nekem épp autóvezetés közben szóltak, hogy tegyem meg. Ennek köszönhetően fedeztem fel a pécsi Eiffel-tornyot…

 eiffffel.jpg


Tegyük fel, hogy Párizsban járunk alkonyatkor: a Nap fénye még megcsillan az Eiffel-torony csúcsán, háromszázhuszonnégy méter magasan. Az építmény az 1889-es világkiállításra készült és egyszer azt is olvastam valahol, hogy az eredeti tervek szerint a rendezvényt követően lebontották volna. Nem írok újdonságot azzal, hogy végül nem így történt: a több mint tízezer tonna acélból készült torony idén 125 éves – az említett esztendőben március végére készült el, a közönség május közepétől látogathatta. Nevét az építészről, Gustave Eiffelről kapta, aki többek közt a New York-i Szabadságszobor belső szerkezetét is megtervezte, de neve Magyarországhoz is kötődik, részt vett ugyanis a Nyugati pályaudvar terveinek elkészítésében. A torony története sokszínű és számos érdekességet lehetne még felsorolni a keletkezésével kapcsolatban (például, hogy eredetileg az 1888-as világkiállításra készült volna és Spanyolországban, Barcelonában építették volna fel). De mi köze mindennek Pécshez?

Különösebben semmi, hacsak nem számít helyi csemegének az, hogy volt egyszer egy lelkes pécsi fiatalember, aki megépítette a párizsi Eiffel-torony kicsinyített mását a kertjében.

 

Három évvel ezelőtt találkoztam az alkotóval, Molnár Józseffel. Előzőleg többször jártam az utcájukban, de az első alkalmakkor még nem vettem észre az utcafronton, a ház és a kerítés között magasodó tornyot, melyet négy, a mérethez illő betontömbre csavaroztak. Később elhatároztam, hogy a kapcsolatfelvételnek a legegyszerűbb módját választom: becsengetek. Szíves volt a fogadtatás; vendéglátóm rövid idő után már mesélte is a történetet, olykor megsimogatva kékesszürkére festett művét, amit nagyobb részben vékony acélszálakból állított össze, villanyhegesztéssel. Akkor az embernek még volt türelme – tette hozzá gyorsan.

 

- A pécsi Eiffel-torony 1971-ben készült el, két évvel azután, hogy leszereltem a katonaságtól. A munkát 1970-ben kezdtem és közel egy évbe került az összeállítás – mesélte a tulajdonos, aki fiatalkorában géplakatos szakmát szerzett. Történt mindez abban az időben, amikor még nem voltak csarnok méretű barkácsáruházak Pécsett, ahol az ember kénye-kedve szerint bármiféle szerszám beszerezhető lett volna. – Akkoriban nem voltak még például olyan sarokcsiszolók, mint most; mindent kézzel kellett csinálni, a legapróbb elemeket is össze kellett reszelnem. Azokban az években még működött a Király utcában a Hamerli-féle vaskereskedés, ott vettem a köracélt tekercsben, otthon kikalapáltam, kiegyengettem és azután az összes darabot kézzel-fűrésszel-reszelővel össze kellett dolgozni.

 Hamerli_Jozsef_Vasnagykereskedese.jpg


Az építkezésnek előzménye is volt. Molnár József ugyanis a katonaságnál, a határőrszolgálat közben hurkapálcákból állította össze a különféle épületek mását – köztük volt az Eiffel-torony is.

- Hobbi gyanánt kezdtem, de aztán parancsba kaptam. Merthogy volt a Belügyminisztériumnak egy országos kiállítása Budapesten, tulajdonképpen versenynek számított, amelyre az ország minden részéből érkeztek pályamunkák. Azon a megmérettetésen, melyen indultam, aranyérmet nem adtak ki. Megosztottan két második díjat ítéltek oda, az egyiket nekem. Megtudtam azt is, hogy miért nem volt első helyezés. A verseny után ugyanis valaki azt mondta: "Nem ezt kellett volna megépíteni hurkapálcából, Molnár elvtárs, hanem a Kreml-t…"

 

Így lett örök második a pécsi Eiffel-torony. Molnár József arról is mesélt, hogy amikor "építkezett", nem volt tervrajza, pusztán egy újságban látott fotó alapján kezdett el dolgozni.

- Nem volt semmiféle mérnöki rajzom róla. Gyakorlatilag egy kis, fekete-fehér újságképről csináltam az egészet. Semmi másom nem volt, akkoriban színesben csak a Szovjetunió létezett.

 

A Molnár család a torony épültekor a Magyarürögi úton lakott, ott készült a pécsi Eiffel-torony is. Eredeti helyén díszkivilágítást is kapott, esténként az autók lassítottak, hogy a bent ülők jobban szemügyre vehessék a látványt. Voltak olyan alkonyatok, amikor nyolc-tíz autó parkolt a házuk előtt: az utasok és az arra sétálók együtt csodálták a lámpafényben magasodó művet.

 

Aztán jött a költözés egy csendesebb utcába. A belváros közelségében lett negyven éves a pécsi Eiffel-torony, amit több mint négy évtizedes pályafutása során kétszer újított fel az alkotója. Kutatásom során többféle leírást olvastam a párizsi építmény karbantartásáról, az egyik szerint hétévente szokták újrafesteni a tornyot és nagyjából hatvan tonna (!) festékre van szükség ahhoz, hogy a teljes szerkezetet újrakenjék. Molnár Józsefnek ennél egyszerűbb dolga volt a renováláskor. Vagy mégsem?

- Mindenféle időjárást kibír ez a pécsi torony, de olykor festeni kellene. Ilyenkor jelentős részét szét kell szerelni apró darabokra, át kell mindent csiszolni, rozsdátlanítani, festékalapozóval átkenni. Ezt követően festékpisztollyal szoktam dolgozni.

Végül az elmaradhatatlan kérdés, nevezetesen, hogy járt-e valaha a Molnár család az eredeti Eiffel-toronynál a francia fővárosban, ha már negyven évig együtt laktak a másolatával?

- Hogyne! 2009 nyarán. Meglehetősen szerencsétlen időjárást fogtunk ki: a két órányi sorban állás közben hétágra sütött a Nap, majd amire felértünk az épület tetejére, hatalmas vihar kerekedett. Zúgott a torony, szakadt az eső, az öregasszonyok majd’ frászt kaptak, amikor odacsapott a villám és remegett az egész szerkezet. Zengett az ég, majd amire leértünk a lifttel, kisütött a Nap. Mitagadás, maradandó élmény lett, de én azért sajnálom, mert szerettem volna körülnézni a többi szinten is.

- Hogyha negyven évvel ezelőtt nem építi meg odahaza, a kertben az Eiffel-tornyot, akkor is elmentek volna megnézni? Vagy a másolat jelenléte az életükben predesztinálta a családot, hogy ellátogassanak Párizsba?

- Nem tudnám megmondani. Abban az időben, amikor elkészítettem, nagyon szerettem volna látni az eredetit.

- Gondolom, határőrként nem engedték.

- Ez az egyik. De az anyagiak sem tették akkoriban lehetővé. Adott volt egy fiatalember, aki megnősült, családot alapított és építkezett. Utazásra nem volt pénz…

 

Molnár József 2011. januárjában mesélte el nekem a pécsi Eiffel-torony hiteles történetét, az egykori Pécsi Rádió várostörténeti műsorának kedvéért. A napokban hallottam a halálhíréről. Kedves hangja, humora, vendégszeretete ma is élénk emlék számomra, arról nem is szólva, hogy életművének tisztes darabja, a pécsiek Eiffel-tornya most is ott áll a házuk és a kerítés között. Remélem, lesz valaki, aki időről-időre felújítja.

Jut eszembe, még nem említettem az utcanevet: a pécsi Eiffel-torony a Jász utcában található, Erzsébettelep peremén. A házszámot nem árulom el, tegyenek egy sétát a környéken, ha van egy kis idejük! Közben dúdoljanak egy kellemes sanzont, szóljon a harmonika és ha kedvük tartja, emlékezzenek meg ismeretlenül is a pécsi polgárról, aki úgy jutott el a híres francia látványossághoz, hogy előbb felépítette a kertjében.

Kovács Miklós


Kapcsolódó fényképek


eiffel01.jpg

eiffel02.jpg

eiffel03.jpg

eiffel04.jpg

eiffel05.jpg

Késő este van, tizenegy óra, náluk még csak délután kettő. A vonal túloldalán Horváth Győző, ma már Victor Horvath az Amerikai Egyesült Államokból, az északnyugati Oregonból. A várost, ahol élnek, nem említi a lista, melyen a térség tíz legnagyobb települése szerepel. Albany ugyanis a tizenegyedik: a lélekszám a néhány évvel ezelőtti adat szerint nagyjából ötvenezer fő. E mutatóban Nagykanizsához vagy Egerhez hasonlítható, hazai viszonylatban.

A számítógépen folytatott beszélgetéshez mozgókép is jár, webkamerával. A világos szobában a hatvanas éveiben járó Győző az íróasztalnál ül, szemközt velem, légvonalban 9250 kilométerre – és mesélni kezdi a történetet…

 Köarc05.jpg


- Abban az időben, amikor hetedikes-nyolcadikos voltam, volt egy rajztanárom az Ágoston téri iskolában, Bencze Györgynek hívták. Ő sokat beszélt nekünk a Havihegyről, a környékről és hogy milyen szerepet töltött be Pécs életében, vagy hogy miként építették a pécsiek a kápolnát. Olykor elvitte oda néhány tanítványát festegetni, velük mentem én is. Merthogy már kisfiú koromban szerettem alkotni. Innen az egyik kötődés. Később hatással volt rám Lantos Ferenc képzőművész is (Pécs díszpolgára, Kossuth- és Munkácsy-díjas alkotó – a szerk.), aki az ötvenes évek vége felé többször elhozta a tanítványait a környékbeli utcákba gyakorolni. A Böckh János utcába, például. Napokig ücsörögtem mellettük és hallgattam, miről beszélgetnek, milyen fogásokat tanít Lantos Ferenc. De ami még nagyon fontos, hogy a családunk egészen a közelben, a Havihegy délnyugati derekán húzódó Bosnyák utcában lakott. Édesapám, Horváth Sándor az evangéliumi keresztények lelkipásztora volt, vele sétáltunk egyszer a kápolnánál, amikor felnéztem arra a fehér sziklára és azt kérdeztem: nem úgy néz ki ez a kő, mintha egy fehér koporsó volna? Mire ő: de igen, úgy néz ki, mintha lelket kellene belerázni… Valahol itt kezdődhetett az arc története. Akkor már szerettem farigcsálni, folyton alkottam valamit a kezeimmel, festeni is szerettem, főleg tájképeket. Ráadásul az utcánkban volt egy lerakat, a Buzády-féle, ahol mindenféle köveket, sírköveket, sírkereteket tároltak. Olykor a homokköveken gyakoroltam, vésegettem, kalapáltam… Aztán bevillant a szikla. Talán mégis meg kellene próbálni, miképpen viselkedik az a mészkő. Hogy finoman fogalmazzak, apámat (aki egyébként nagyon ügyesen dolgozott a faanyaggal)  „megmentettem” néhány szerszámától. De csak egy darabig. Azokkal mentem fel a Havihegyre, elkezdtem faragni a sziklát. Munka után pedig a bokrok alatt, egy szatyorban rejtegettem a szerszámokat.

- Csak így, magányosan?

- Dehogy! A festés, a faragás mellett sokat jártunk a hegyre az úgynevezett „fejelő” barátaimmal is. Ragyogó meccseink voltak. Ez a hely volt a mi játszóterünk, ahol nyáron a havihegyi búcsút tartják: fociztunk, fejeltünk, versenyeztünk… Abban az időszakban, amikor az arcot készítettem, hol előbb mentem föl a hegyre, hol a meccs után maradtam tovább, csak hogy karcolhassam a sziklát. Vittem faszenet is, hogy próbáljam árnyalni az arcot. A szikla egy kidomborodó részén kezdtem a faragást, végül az lett az orra. Persze gyerekként még alacsony voltam, úgyhogy össze kellett gyűjtenem néhány nagyobb követ, hogy azokra állva dolgozhassam. Nem is volt egyszerű állandóan fölfelé nézve vésni. Később pedig kellett volna még szerszám a finomabb mozdulatokhoz. Szegény apám… a műhelyében találtam egy hosszúgyalut, azt szereltem szét, elvittem belőle az acélkést, azzal folytattam a munkát, a simítást, dörzsölést.

- Nem tűnt fel senkinek, hogy egy tizenéves forma fiú folyton a havihegyi sziklát vési?

- Dehogynem. A focis barátok is figyeltek néha. Bár egy idő után inkább kaviccsal dobáltak, hogy menjek már fejelni. Aztán néha elzavartak onnan a felnőttek. Egy alkalommal épp egyedül dolgoztam, amikor hallom, hogy valaki azt kérdezi: Ki az, aki kalapál? Fölnéztem a szikla tetejére, hát ott áll a plébános bácsi. Megijedtem tőle egyszer-kétszer, olyankor nem mentem vissza egy darabig.

- Mennyi idő alatt készült el a Kőarc? Napokban, hetekben mérhető?

- Napokban nem tudnám megmondani. Vissza-visszatérő dolog volt. Sportolóféle gyerek voltam, sokat szaladtam, olykor Kantavárig és vissza. Apám és anyám néha nem is tudta, merre futok, kalandos kis fickó életét éltem. Eközben készítettem a faragást, de talán egy évig is eltartott. Történt mindez 1959-1960 idején.

- Kicsoda az arc? Nő, férfi, gyermek, felnőtt? Pécsi? Vagy amit szüleim láttak benne, tán Belfegor a tévéből?

- Amikor készült, még nem volt televíziónk. Az biztos, hogy nem női arcnak szántam. A barátokkal foci után, pihenés közben gondolkodtunk, ki legyen ő? Mi lesz a neve, ha egyszer készen lesz? Annak idején a rajztanárom beszélt arról, hogy ezt a sétányt kilátóhelynek használták évszázadokig. Szóval, ki legyen? A Kilátó? A Kém? Bajnok? Hogyan tudnánk nevezni, hogy lélek legyen ebben a sziklában? Mivel jóbarátok voltunk, mi focisták, végül azt mondtuk: miért nem nevezzük el a mi barátunknak? Legyen A mi barátunk. Ebben elsőre nem sikerült megegyezünk. De később úgy határoztunk, hogy legyen a neve „A barát”. Végül ez sem tetszett mindenkinek. Aztán egyszer ugyanott pihentünk, szedtük és ettük a mandulát, mire azt mondja valaki: legyen a neve A barátkozó. Merthogy ahhoz bárki kötődhet, aki arra jár. Ebben megállapodtunk, bár szerintem végül egyikünk így hívta, a másikunk úgy. Vitéznek, bajnoknak… ki-minek gondolta magában a Barátkozó arcát.

- Tudja, mi a furcsa? Számomra az, hogy ötvenöt éve ott látható a sziklafalon ez az arc és még mindig felismerhető. Mintha gondozná valaki…

- Erről nem tudok. Mármint hogy valaki ápolná. Viszont ha hazamegyek, a húgom mindig emlegeti, azt is, hogy annak idején rendszeresen eltűntem faragni. Igazság szerint viszont sokáig nem tértem vissza oda.

- Merthogy Amerikába ment.

- 1969-ben hagytam el az országot. A Nagy Lajos Gimnázium elvégzése után szerettem volna bekerülni a képzőművészeti felsőoktatásba. Próbálkoztam a felvételivel, de megkaptam a hírt, hogy nem sikerült. Az okát sosem tudtam meg, mármint hogy a beadott munkáim nem feleltek meg, vagy a káderlapom. Keresztény gyerekként felnőni a szocializmusban nem volt egyszerű. De nem panaszkodom! Viszont a rendszer nem tetszett és végül a feleségem szülei révén az Államokba kerülhettünk – ők már több éve kint éltek akkor, Dél-Kaliforniában. Akkortájt mint órásmester dolgoztam Magyarországon, így ezzel kezdtem Amerikában is. Egy idő után viszont úgy éreztem, hogy a kaliforniai élet túlságosan gyors számomra, sok időt vett el a közlekedés, keveset lehettem a családommal. Később a feleségem egyik rokona északra, Oregon államba költözött. Nála jártunk vendégségben, amikor megtetszett az a vidék, a kisvárosi hangulat; odaköltözésünk után az ottani gyülekezet is befogadott bennünket. Az órásmesterséget pedig felváltotta egy másik szakma, amikor egy ritkafémekkel foglalkozó üzem munkatársa lettem. Harminchat évig dolgoztam ott. Közben olykor festettem is…

- A Kőarcot keletkezése óta sokan látták Pécsett. Találkozott azóta vele?

- Éppen egy évvel ezelőtt, amikor Pécsett jártam. Különleges élmény volt újra együtt lenni.

 

 

Nem török janicsár, nem alvó nő és nem is Belfegor maszkja a régi tévésorozatból. Hanem jóbarát a Havihegyről. Nem tudom, az évszázadok során valaha kapott-e más nevet ez a szürkésfehér sziklatömb, amit annyi esztendő, tél és nyár, tikkasztó napsütés és fagyos hó látogatott meg. A hely mostantól számomra a Barátkozó-szikla nevet viseli. Talán egyszer a térképen is így szerepel majd. Merthogy volt egyszer, hol nem volt egy pécsi kisgyerek, aki már kisiskolás korában szeretett rajzolni, festeni, faragni, éppúgy, mint focizni és kirándulni. Ő volt a fiatalember, aki azt a sokak számára titokzatos arcot belevéste a sziklába: nem a titok, hanem az alkotás kedvéért. S bizonyára maga sem gondolta volna akkor, hogy idővel az igazi, pécsi történetek egyike lesz majd az övé.

Ma alkonyatkor ismét arra jártam, gondoltam, készítek néhány fényképet a Kőarc mai hangulatáról. A szemközti házból épp akkor jött ki egy férfi, fején bukósisakkal. Mielőtt motorra pattant volna, próbaképpen megkérdeztem, ismeri-e a régi alkotást, amely mellett talán naponta elhaladt. Hogyne. A házukat még nagyapja építette 1954-ben, ő ’55-ben született. Emlékszik, hogy gyerekkorában volt itt egy művészforma fiúcska, aki feljárt a sziklához, vésett-faragott-alkotott. Ötvenöt éve már? – kérdez vissza, arcán valódi meglepetéssel. Hogy elszaladt az idő, teszi hozzá. Aztán elmeséli, hogy régebben még nem volt itt út, akkor a sziklatömb egészen a meredélyig húzódott. Később, amikor az úttestet építették, robbantással kellett egy részét eltávolítani. Az a tömb, amelyen az arcot látni, akkor gördült lejjebb egy „emelettel” és áll azóta is ott.

De már semmi nem olyan, mint régen, mondja. A havibúcsúnak is más volt a hangulata az ő gyerekkorában, a környékbeli falvakból is többen jöttek. – Tudja - kezdem a választ -, amíg augusztus elején sorra érkeznek a zarándokok, s az az apró kavics ott van a markukban, emlékezve a régiekre, addig nem lesz baj.

Bólintva egyetértünk. Pécsiként, mi, félszavakból is. Emlékezve a régiekre.






Kapcsolódó fényképek

Köarc06.jpgA Kőarc, a beszélgetés lejegyzésének napján. 2014. február 4.
Köarc08.jpg

Az első kép anyámmal... és a legutóbbi, 2013-ból.

Köarc09.jpgAz alkotó. Horváth Győző 2013 elején.

Köarc07.jpgA cikk szerzője a Barátkozónál.

 

Ötvenöt éve figyeli a naplementét, a pirosló korongot, amint nyugovóra tér a Pintér-kert fáinak zöldje fölött. Az évtizedek során a havihegyi kápolnába igyekvő zarándokok, az arra kirándulók rendre rácsodálkoztak, szemben vele megálltak és csak találgatni tudtak, vajon kinek a műve lehet: ismeretlen pécsié, távolból jött, ráérő turistáé; vagy netán a természet évszázados játéka lenne, égi csoda, intő jel, angyalarc?

A fehér sziklába vésett alkotást később eltakarták a hosszú évek óta elhanyagolt bokrok levelei, mígnem 2010-ben – mely évben Pécs az Európa Kulturális Fővárosa címet viselhette –, a környék rendbetételét követően ismét láthatóvá vált a Kőarc. Keletkezéséről szól a kétrészes írás…

 

A családi fotógyűjteményben találkoztam vele először. Fekete-fehér fénykép a hatvanas évekből, bal oldalán a fiatal lány, anyám profilja, a jobb oldalon a fehéres-szürkés havihegyi szikla, benne az ókori pillanat, antik jelenés, ami lehet akár alvó nő mása vagy éppen halotti maszk. Az arccal díszített sziklafal később is felbukkant egy családi fényképen, ez a hetvenes éves közepe, a nővérem hat éves lehet, tél van és a csupasz bokorágak félig már eltakarják az akkorra közel húsz éves művet. Egy éves voltam akkor. Tavasz jött, nyár megint, ősz és tél, újra és újra; zarándokok, szerelmespárok, családok, csavargók jöttek és mentek, rácsodálkozva arra a pécsi panorámára, ami örökre az övé.

Köarc01.jpg

Végül harmincöt év telt el, melynek vége felé egyre inkább kezdtem érdeklődni a város történetei, a helyi mesék iránt, melyek között előkelő helyet kapott az a bizonyos Kőarc, ami visszatérő elemnek bizonyult a családi albumban.

Pedig először még a helyét sem találtam. Azt tudtam, hogy a fényképek készítője néhai apám, Kovács Imre – a sokak által ismert – pécsi rádióriporter volt. Azzal is tisztában voltam, hogy ő már gyerekkora óta sokat járt a Havihegyre, kisfiúként és középiskolás kamaszként is szívesen ücsörgött az északi Krisztus-kereszt alatt, azokon a fehér sziklákon, melyek ma már nyughelyéül szolgálnak. Így eleinte azon a ponton kerestem az arcot, mert akkor még nem tudtam, hogy anyám a másik keresztre gondolt, amikor próbálta elmagyarázni, hogy merre kutassak. Merthogy persze megkérdeztem.

A másik kereszt, a megrongált, törött lábfejű Krisztussal. Ez a feszület is egy sziklán mutat az ég felé, nem messze a kápolna északnyugati sarkától.

 

A találkozás egyszerűen kezdődött. Merthogy ott volt. Ott van. Megtaláltam, megsimogattam, nem szóltak a fanfárok, mert miért is tették volna? Százszor láttam már ezt az arcot a fényképeken. Akkor kezdődött az időutazás. Ugyanis bár megtörtént a találkozás az ismeretlen ismerőssel, a fotópapíron és az emlékek közt helyet foglaló emberarccal, de nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy végül kicsoda ő? Miféle kéz vagy szerszám teremtette? És miért? Mi volt az alkotó szándéka? (Anyám például gyakran emlegette, hogy amikor az a legelső kép készült az ő profiljával, a Magyar Televízió a Belfegor című krimisorozatot sugározta, az abban szereplő titokzatos álarc pedig erre a faragásra emlékeztette kettejüket. Szüleim bizony sokáig így hívták: Belfegor-arc.)

 

A megoldás végül olyan egyszerűen érkezett, mint amikor az ember a homlokára csap. Pedig – valljuk be – nem feltétlenül tűnik a legsimább ügynek, hogy megtaláljuk egy olyan köztéri mű (gyakorlatilag sziklába vájt falfirkáról van szó, jelentésének nemes értelmében) gazdáját, mely alkotás készítésének ideje nem ismert, lehet kétszáz vagy ötven éves, vagy száz, vagy ötvenöt. Hozzátéve, hogy lehet akár a fentebb említett természeti véletlen – vagy éppen a gondviselés – játéka is. Szóval, a kutatás. Önök hogyan fognának hozzá?

 

Az egyik lehetőséget elszalasztottam. Apám révén magam is a mai napig kötődöm a helyhez. A Havihegyhez. Jóval korábban hívták Kakasdombnak vagy Kokasváry-hegynek is. Az 1690-es évek elején pestis tört a városra és a pécsiek akkor fogadalmat tettek, hogy a járvány elmúltával emlékkápolnát emelnek a Kokas-dombon. A betegség elmúlt és a hívek – ígéretükhöz ragaszkodva – megépítették a zarándokhelyet. Az építőanyagot a kezükben hordták fel a dombra, egészen 1697-ig, amikorra elkészült a kápolna. (Ennek emlékére az igazi zarándokok az augusztusi „havibúcsú” idején a mai napig magukkal visznek egy kis kavicsot a markukban és leteszik a bejárat előtti lépcsőnél, követve a háromszáz éves hagyományt.)

Katolikus keresztelőmet ezen a helyen tartottuk, tizenkét éves koromban. Az atyát, aki felkészített az alkalomra, Lőrincz Sándornak hívták; sok ezernyi ember szerette, mert sok ezernyi embert szeretett. A Havihegy szerelmese volt, több mint harminc éven át szolgálta a kápolnába járó híveket, zarándokokat. A Pécsi Rádiónak is mindig örömmel nyilatkozott, hordozva az üzenetet, hogy a kápolnában az Úristen télen-nyáron várja a békességre igyekvő híveket. Esketett, keresztelt, beteget látogatott, temetett fáradhatatlanul, túl a nyolcvanon is. Ám mire a hosszú évek után odáig jutottunk volna, hogy megkérdezzem tőle: tudja-e, miképpen került a fehér sziklára az az ábrázat, az a napnyugtát figyelő arc, már nem volt közöttünk. 2013 őszén, imádság közben, a széken ülve halt meg a Jézus Szíve Plébániatemplomban, hirtelen és szenvedés nélkül, úgy, ahogy szerette volna. Így a keszüi Lőrincz baráttól, aki töviről hegyire ismerte a Havihegyet és a körötte páraként lebegő históriákat, már nem kérdezhettem meg.

 

A másik lehetőség az volt, hogy megkérdezem az embereket. Közösségi oldal, ismerősök, pécsiek, óvodától az életig. Ha azt kérdezik, melyik irányban reméltem volna több esélyt ahhoz, hogy megtaláljam a keresett történetet és az alkotót, most is azt mondanám, hogy elsőként Sándor atyához fordulnék. Az ő hiányával azonban a másik utat kellett választanom, gondolván: egy próbát megér, nem? Fényképes felhívásom után nem sokkal jelentkezett egy barátom – nevezzük Lajosnak, mert így hívják –, aki az ismert közösségi oldalon azt üzente (idézem szó szerint):

„Miklós! 51 évvel ezelőtt egy ismerősöm, kedves barátom véste a sziklába a figurát. Ha többet akarsz tudni a dologról, akkor hívjál vissza.”

 

Ilyenkor szokták azt írni a szerzők, hogy „eleinte nem jutottam szóhoz”. Ma már nem tudnám leírni, hogy olcsó fordulat. Mert tényleg nem jutottam szóhoz. Éjszaka volt, szemközt ültem a szobát halványan bevilágító monitorral, álmélkodva. Bizony, itt ülök Pécsett a házban, amit néhány éve egy Lajos nevű talpraesett bányászembertől vettem, akit előtte ugyan nem ismertem, ám az adásvétel után kedves kapcsolatba kerültünk egymással. Itt ülök és ő azt írja, tudja, ki készítette az arcot. Így, egyszerűen.

Ami biztos, hogy egyszer már éreztem hasonlót, amikor huszonéve – Budapesten járva – eszembe jutott egy régi ismerős, akivel anno még Siófokon találkoztam néhány alkalommal, hallgattam klasszikus gitárjátékát, beszélgettünk az élet dolgairól. Később hallottam róla furcsa híreket, hogy elbocsátották a helyi zeneiskolából, hogy az italhoz fordult vigaszért és hogy végül Budapestre költözött. Szóval, épp róla gondolkodtam a pesti metrón utazva, amikor egyszercsak leült mellém a műbőr ülésre. A kétmilliós fővárosban.

S ahogy ez a találkozás sem lehetett a véletlen műve, úgy az sem, amikor elolvastam barátom üzenetét.

Ha többet akarsz tudni a dologról, akkor hívjál vissza.

– Életben van? – volt az első kérdések egyike. – Igen! – mondta izgatottan Lajos a telefonvonal túlsó végén és mesélni kezdett egy pécsi fiatalemberről, a Kőarc készítőjéről, aki a hatvanas évek vége felé gondolt egy nagyot és Pécstől messze nyugatra, közel tízezer kilométerre telepedett le családjával.

Az ő kezei vésték a havihegyi sziklába azt az arcot.

Felhívjam?




Kapcsolódó fényképek

Köarc04.jpg

Kovács Imre a havihegyi sziklákon. 1950-es évek.

Köarc02.JPG

Anyám a Kőarcnál. 1960-as évek második fele.

Köarc03.JPG

A nővérem, hat évesen. A kép felső részén a kápolna tornya bújik. 1976. január

Belphegor.jpeg

Az eredeti Belfegor-sorozat maszkja. Félt tőle az ország népének azon része, akinek egyáltalán volt tévéje. Vajon hasonlít? Tényleg ő lett volna az ihlet a Kőarchoz?

 

(Folytatás 2014. február 4-én, kedden este 20 órától.)


Köszöntő

2014.02.02. 17:55

Üdvözlöm az Olvasót!

Kovács Miklós vagyok, Pécsett születtem. Ezzel a rövid bejegyzéssel útjára indítom e blogot, ami jelenthet naplót, vagy jelen esetben inkább egy oldalt, melyen mesélni, gondolkodni szeretnék szülővárosom múltjáról. Ha vannak közös élményeink, kalandjaink, pillanataink, kedvenc pécsi zugaink, akkor az írások nyomán tudunk együtt emlékezni is.

Kamaszkoromban volt a gimnáziumban egy barátom, aki kijelentette: annak az embernek, aki sokat foglalkozik a múlttal, hajlamos gyakran nosztalgiázni, nem lehet jó, mert ez azt jelenti, hogy elégedetlen a jelenével vagy nem tetszik a számára éppen kinéző jövő. Ebben nem értettünk egyet. Akkor is úgy gondoltam már, huszonéve, hogy az emlékezet olyan, mint a fa táplálkozása a földből: minden falevél önálló, jelen életet él az ég felé nyújtózó ágakon, de ezt csak a tápanyagban gazdag földnek és az abba kapaszkodó gyökereknek köszönheti. Nincs levél önmagában, nincs ember emlékek nélkül. Nincs csapat közös emlékek nélkül.

A helyi emlékek keresését, gyűjtését apám nyomán szerettem meg. Kovács Imre éveken át volt a Pécsi Rádió helytörténeti műsorának szerkesztője és vezetője. Állandó vendégei, szakértői Pécs neves helytörténészei, levéltárosai voltak, köztük Bezerédy Győző és dr. Vargha Dezső. Később nem csak a szakmát, hanem a műsort is megörököltem: a Városi legendák című, kéthetente jelentkező magazint Bicsák Eszter kollégámmal közösen szerkesztettem. A körzeti rádiók 2012-es bezárása azonban a sorozat végét is jelentette. De nem az emlékekét és nem a kutatás iránti vágy halálát.

Frekvencia híján ezentúl itt szeretnék mesélni. Olvashatnak-hallhatnak majd olyan történeteket, melyeket még a Pécsi Rádió hallgatói számára örökítettem meg. Szerintem érdemesek arra, hogy előkerüljenek a magánarchívumból. Lesznek olyanok, melyeket már túl a rádiós éveken jegyeztem fel, arra gondolva, hátha más is kíváncsi lesz rá. S lehetnek olyanok is, amiket az olvasók mesélnek el, ha elég vállalkozó kedvűek ahhoz, hogy a rivaldafénybe lépjenek a Kovácsműhely közreműködésével.

Örülök, hogy idetalált, a Pécsi Krónikás oldalára. Ha gondolja, tegye a könyvjelzői közé. Az írások nem napi vagy heti rendszerességgel készülnek, hanem ahogy időm engedi. Az időmmel úgy beszéltem meg, hogy azért illene hetente legalább egy történetet elmesélni. Például itt van az első, amit pillanatokon belül közzéteszek: állandó tanácsadómon (a feleségemen) kívül nem olvasta még senki, a rádióban sem szóltam róla. Kétrészes történet egy régi, pécsi arcról, akivel talán már Ön is találkozott, havihegyi sétája közben.

Kezdés.

Hamarosan...

2014.02.02. 00:29

Izzítás: 2014. február 2. vasárnap 18:00


1-Melting4.jpg