Késő este van, tizenegy óra, náluk még csak délután kettő. A vonal túloldalán Horváth Győző, ma már Victor Horvath az Amerikai Egyesült Államokból, az északnyugati Oregonból. A várost, ahol élnek, nem említi a lista, melyen a térség tíz legnagyobb települése szerepel. Albany ugyanis a tizenegyedik: a lélekszám a néhány évvel ezelőtti adat szerint nagyjából ötvenezer fő. E mutatóban Nagykanizsához vagy Egerhez hasonlítható, hazai viszonylatban.

A számítógépen folytatott beszélgetéshez mozgókép is jár, webkamerával. A világos szobában a hatvanas éveiben járó Győző az íróasztalnál ül, szemközt velem, légvonalban 9250 kilométerre – és mesélni kezdi a történetet…

 Köarc05.jpg


- Abban az időben, amikor hetedikes-nyolcadikos voltam, volt egy rajztanárom az Ágoston téri iskolában, Bencze Györgynek hívták. Ő sokat beszélt nekünk a Havihegyről, a környékről és hogy milyen szerepet töltött be Pécs életében, vagy hogy miként építették a pécsiek a kápolnát. Olykor elvitte oda néhány tanítványát festegetni, velük mentem én is. Merthogy már kisfiú koromban szerettem alkotni. Innen az egyik kötődés. Később hatással volt rám Lantos Ferenc képzőművész is (Pécs díszpolgára, Kossuth- és Munkácsy-díjas alkotó – a szerk.), aki az ötvenes évek vége felé többször elhozta a tanítványait a környékbeli utcákba gyakorolni. A Böckh János utcába, például. Napokig ücsörögtem mellettük és hallgattam, miről beszélgetnek, milyen fogásokat tanít Lantos Ferenc. De ami még nagyon fontos, hogy a családunk egészen a közelben, a Havihegy délnyugati derekán húzódó Bosnyák utcában lakott. Édesapám, Horváth Sándor az evangéliumi keresztények lelkipásztora volt, vele sétáltunk egyszer a kápolnánál, amikor felnéztem arra a fehér sziklára és azt kérdeztem: nem úgy néz ki ez a kő, mintha egy fehér koporsó volna? Mire ő: de igen, úgy néz ki, mintha lelket kellene belerázni… Valahol itt kezdődhetett az arc története. Akkor már szerettem farigcsálni, folyton alkottam valamit a kezeimmel, festeni is szerettem, főleg tájképeket. Ráadásul az utcánkban volt egy lerakat, a Buzády-féle, ahol mindenféle köveket, sírköveket, sírkereteket tároltak. Olykor a homokköveken gyakoroltam, vésegettem, kalapáltam… Aztán bevillant a szikla. Talán mégis meg kellene próbálni, miképpen viselkedik az a mészkő. Hogy finoman fogalmazzak, apámat (aki egyébként nagyon ügyesen dolgozott a faanyaggal)  „megmentettem” néhány szerszámától. De csak egy darabig. Azokkal mentem fel a Havihegyre, elkezdtem faragni a sziklát. Munka után pedig a bokrok alatt, egy szatyorban rejtegettem a szerszámokat.

- Csak így, magányosan?

- Dehogy! A festés, a faragás mellett sokat jártunk a hegyre az úgynevezett „fejelő” barátaimmal is. Ragyogó meccseink voltak. Ez a hely volt a mi játszóterünk, ahol nyáron a havihegyi búcsút tartják: fociztunk, fejeltünk, versenyeztünk… Abban az időszakban, amikor az arcot készítettem, hol előbb mentem föl a hegyre, hol a meccs után maradtam tovább, csak hogy karcolhassam a sziklát. Vittem faszenet is, hogy próbáljam árnyalni az arcot. A szikla egy kidomborodó részén kezdtem a faragást, végül az lett az orra. Persze gyerekként még alacsony voltam, úgyhogy össze kellett gyűjtenem néhány nagyobb követ, hogy azokra állva dolgozhassam. Nem is volt egyszerű állandóan fölfelé nézve vésni. Később pedig kellett volna még szerszám a finomabb mozdulatokhoz. Szegény apám… a műhelyében találtam egy hosszúgyalut, azt szereltem szét, elvittem belőle az acélkést, azzal folytattam a munkát, a simítást, dörzsölést.

- Nem tűnt fel senkinek, hogy egy tizenéves forma fiú folyton a havihegyi sziklát vési?

- Dehogynem. A focis barátok is figyeltek néha. Bár egy idő után inkább kaviccsal dobáltak, hogy menjek már fejelni. Aztán néha elzavartak onnan a felnőttek. Egy alkalommal épp egyedül dolgoztam, amikor hallom, hogy valaki azt kérdezi: Ki az, aki kalapál? Fölnéztem a szikla tetejére, hát ott áll a plébános bácsi. Megijedtem tőle egyszer-kétszer, olyankor nem mentem vissza egy darabig.

- Mennyi idő alatt készült el a Kőarc? Napokban, hetekben mérhető?

- Napokban nem tudnám megmondani. Vissza-visszatérő dolog volt. Sportolóféle gyerek voltam, sokat szaladtam, olykor Kantavárig és vissza. Apám és anyám néha nem is tudta, merre futok, kalandos kis fickó életét éltem. Eközben készítettem a faragást, de talán egy évig is eltartott. Történt mindez 1959-1960 idején.

- Kicsoda az arc? Nő, férfi, gyermek, felnőtt? Pécsi? Vagy amit szüleim láttak benne, tán Belfegor a tévéből?

- Amikor készült, még nem volt televíziónk. Az biztos, hogy nem női arcnak szántam. A barátokkal foci után, pihenés közben gondolkodtunk, ki legyen ő? Mi lesz a neve, ha egyszer készen lesz? Annak idején a rajztanárom beszélt arról, hogy ezt a sétányt kilátóhelynek használták évszázadokig. Szóval, ki legyen? A Kilátó? A Kém? Bajnok? Hogyan tudnánk nevezni, hogy lélek legyen ebben a sziklában? Mivel jóbarátok voltunk, mi focisták, végül azt mondtuk: miért nem nevezzük el a mi barátunknak? Legyen A mi barátunk. Ebben elsőre nem sikerült megegyezünk. De később úgy határoztunk, hogy legyen a neve „A barát”. Végül ez sem tetszett mindenkinek. Aztán egyszer ugyanott pihentünk, szedtük és ettük a mandulát, mire azt mondja valaki: legyen a neve A barátkozó. Merthogy ahhoz bárki kötődhet, aki arra jár. Ebben megállapodtunk, bár szerintem végül egyikünk így hívta, a másikunk úgy. Vitéznek, bajnoknak… ki-minek gondolta magában a Barátkozó arcát.

- Tudja, mi a furcsa? Számomra az, hogy ötvenöt éve ott látható a sziklafalon ez az arc és még mindig felismerhető. Mintha gondozná valaki…

- Erről nem tudok. Mármint hogy valaki ápolná. Viszont ha hazamegyek, a húgom mindig emlegeti, azt is, hogy annak idején rendszeresen eltűntem faragni. Igazság szerint viszont sokáig nem tértem vissza oda.

- Merthogy Amerikába ment.

- 1969-ben hagytam el az országot. A Nagy Lajos Gimnázium elvégzése után szerettem volna bekerülni a képzőművészeti felsőoktatásba. Próbálkoztam a felvételivel, de megkaptam a hírt, hogy nem sikerült. Az okát sosem tudtam meg, mármint hogy a beadott munkáim nem feleltek meg, vagy a káderlapom. Keresztény gyerekként felnőni a szocializmusban nem volt egyszerű. De nem panaszkodom! Viszont a rendszer nem tetszett és végül a feleségem szülei révén az Államokba kerülhettünk – ők már több éve kint éltek akkor, Dél-Kaliforniában. Akkortájt mint órásmester dolgoztam Magyarországon, így ezzel kezdtem Amerikában is. Egy idő után viszont úgy éreztem, hogy a kaliforniai élet túlságosan gyors számomra, sok időt vett el a közlekedés, keveset lehettem a családommal. Később a feleségem egyik rokona északra, Oregon államba költözött. Nála jártunk vendégségben, amikor megtetszett az a vidék, a kisvárosi hangulat; odaköltözésünk után az ottani gyülekezet is befogadott bennünket. Az órásmesterséget pedig felváltotta egy másik szakma, amikor egy ritkafémekkel foglalkozó üzem munkatársa lettem. Harminchat évig dolgoztam ott. Közben olykor festettem is…

- A Kőarcot keletkezése óta sokan látták Pécsett. Találkozott azóta vele?

- Éppen egy évvel ezelőtt, amikor Pécsett jártam. Különleges élmény volt újra együtt lenni.

 

 

Nem török janicsár, nem alvó nő és nem is Belfegor maszkja a régi tévésorozatból. Hanem jóbarát a Havihegyről. Nem tudom, az évszázadok során valaha kapott-e más nevet ez a szürkésfehér sziklatömb, amit annyi esztendő, tél és nyár, tikkasztó napsütés és fagyos hó látogatott meg. A hely mostantól számomra a Barátkozó-szikla nevet viseli. Talán egyszer a térképen is így szerepel majd. Merthogy volt egyszer, hol nem volt egy pécsi kisgyerek, aki már kisiskolás korában szeretett rajzolni, festeni, faragni, éppúgy, mint focizni és kirándulni. Ő volt a fiatalember, aki azt a sokak számára titokzatos arcot belevéste a sziklába: nem a titok, hanem az alkotás kedvéért. S bizonyára maga sem gondolta volna akkor, hogy idővel az igazi, pécsi történetek egyike lesz majd az övé.

Ma alkonyatkor ismét arra jártam, gondoltam, készítek néhány fényképet a Kőarc mai hangulatáról. A szemközti házból épp akkor jött ki egy férfi, fején bukósisakkal. Mielőtt motorra pattant volna, próbaképpen megkérdeztem, ismeri-e a régi alkotást, amely mellett talán naponta elhaladt. Hogyne. A házukat még nagyapja építette 1954-ben, ő ’55-ben született. Emlékszik, hogy gyerekkorában volt itt egy művészforma fiúcska, aki feljárt a sziklához, vésett-faragott-alkotott. Ötvenöt éve már? – kérdez vissza, arcán valódi meglepetéssel. Hogy elszaladt az idő, teszi hozzá. Aztán elmeséli, hogy régebben még nem volt itt út, akkor a sziklatömb egészen a meredélyig húzódott. Később, amikor az úttestet építették, robbantással kellett egy részét eltávolítani. Az a tömb, amelyen az arcot látni, akkor gördült lejjebb egy „emelettel” és áll azóta is ott.

De már semmi nem olyan, mint régen, mondja. A havibúcsúnak is más volt a hangulata az ő gyerekkorában, a környékbeli falvakból is többen jöttek. – Tudja - kezdem a választ -, amíg augusztus elején sorra érkeznek a zarándokok, s az az apró kavics ott van a markukban, emlékezve a régiekre, addig nem lesz baj.

Bólintva egyetértünk. Pécsiként, mi, félszavakból is. Emlékezve a régiekre.






Kapcsolódó fényképek

Köarc06.jpgA Kőarc, a beszélgetés lejegyzésének napján. 2014. február 4.
Köarc08.jpg

Az első kép anyámmal... és a legutóbbi, 2013-ból.

Köarc09.jpgAz alkotó. Horváth Győző 2013 elején.

Köarc07.jpgA cikk szerzője a Barátkozónál.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kovacsmuhely.blog.hu/api/trackback/id/tr215798962

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása