Él-jena Jánosbácsi!

2016.10.17. 10:22

Történt egyszer az évezred kezdetén, hogy a Magyar Rádió Pécsi Körzeti és Nemzetiségi Stúdiója novellapályázatot hirdetett. Nem ez volt az első, hogy a szerkesztőség ilyen kezdeményezésbe fogott: emlékszem, amikor újjáépítették a Nagy-Tubesen a János-kilátót, az avatás tiszteletére versíró pályázatot tettünk közzé, s a költeményeket neves pécsiekből álló zsűri értekelte, Balikó Tamás akkori színházigazgatóval az élen. A győztes vers emléktáblára került és talán még ma is olvasható a János-kilátó földszinti falán, ha az idő és a vandálok megkegyelmeztek neki.

Szóval, volt ez a novellapályázat, melyre jeligével lehetett jelentkezni és talán ezen névtelenségnek köszönhetően néhai apám, aki akkor még a stúdió aktív munkatársa volt, nevezett egyik írásával. Volt otthon egy Erika típusú táskaírógép, azzal jegyezte le, tollal húzta meg itt-ott a szöveget, kidobott egy egész hosszú bekezdést, igaza volt, jobb lett tőle. Végül odahaza szövegszerkesztővel öntöttem végső formába, nyomtatás után a novella a jeligés borítékba került s bár nem lett dobogós, az emlékekkel teli dobozban mégis megmaradt a pályamű. Szerettem az írást, mert emléket állított egy pécsi polgárnak, akire talán már senki nem emlékszik és egy pécsi iskolának, amelynek szintén csak az emlékét idézhetjük, mert néhány évvel ezelőtt bezárták. Apám a rádiós évtizedek alatt számtalan hírességgel készített interjút, de mindig fontosnak tartotta, hogy bemutassa a hallgatóknak a hétköznapok emberét is, legyen ő a Vásárcsarnok targoncása vagy a gyerekkori iskola fűtőmestere.

S most, hogy a közelmúltban újra előkerült a mindössze három oldalnyi elbeszélés, közzéteszem, mert - köszönhetően annak, hogy a Dunántúli Napló számait digitalizálták és kutathatóvá tették a Csorba Győző Könyvtár munkatársai - sikerült nyomára lelnem a történet főszereplőjének.

 

Kovács Imre

Él-jena Jánosbácsi!

 

A kültelki iskolának, melynek akkor még a főutcára nyílt a kapuja, nagy udvara volt. Száraz időben kellemesen hűvös és poros, esőben vékonyan sáros – árnyas, öreg gesztenyefával.

A távolabbi traktusban János bácsi kertje, melyet jelzésszerű kerítés védett a „belátogatóktól”, kikből bőven akadt. Ebben a kertben soha nem érett meg a gyümölcs: mire eljött a nyári vakáció, addigra lecsenték a zöld almát, barackot a gyerekek, ez a csibészség fokmérője és a közelgő férfiúság próbája volt. A külvárosban ilyen próbákon cseperedett az emberfia, melyek később a környék kocsmáiban folytatódtak, már sörben és pofonban.

János bácsi kertje iskolaházmesteri birtok volt, járt a szolgálathoz. Dobra János alacsony termetű, kissé ferde vállú, ferde nyakú ember volt, bőre barna, de nem cigányos, egykor fekete haja már őszült, sárgásan és fakón. Bukarestben született, ennyit egyszer megtudtam róla.

Az iskolát télen nagy vaskályhákkal fűtötte, ezek ott álltak az olajos padlójú tantermek sarkában és vagy melegítettek, vagy nem. Akadt, amelyiknek nem volt igazi huzatja és visszafüstölt. János bácsi, a fűtőtudományban jártas iskolaházmester – legkevésbé pedellus – vasrúddal járt-kelt tanteremről tanteremre, hívatlanul, órák derekán és legyen az Miltényi tanító néni, Jáhn Jakab, Gerzsó Géza tanító úr vagy a többiek, megadóan tűrték, hogy János bácsi a vasrúddal, amely szinte kezévé vált, kurkássza a tüzet és némelykor felsziszegjen, hogy: A betyár istállódat! Ez volt indulata gerjesztője és egyúttal csillapítója is, kijárt a kályhának, diáknak, no és a megkergetendő, ebadta gyümölcstolvajnak egyaránt.

Furcsa idők jöttek, a kültelki iskola tantermeit Lenin-, Sztálin-, Rákosi-képek díszítették és az egyik osztályba kénből érkeztek sárgán és kőkeményen a vezérek arc-domborművei. Az egyik diák apja ugyanis a Kokszműveknél dolgozott, ahol a szén száraz lepárlásával foglalkoztak, így készült a gáz és a többi, lebontás utáni termék: benzol, naftalin, szurok és kén, melyből Lenin-, Sztálin-, Rákosi-dombormű lett, kiöntve akkurátusan. János bácsit nem zavarta a változó iskola, ő fűtött. Jelmondatok lepték el kivágott papírbetűkből a fehér falakat vagy éppen festve – Rákosival előre!

lenin_szobor.jpg

Tovább peregtek az érdekes idők. Már nem jártak a diákok vasárnap párban a kültelki iskolából a belváros egyik templomába a kötelező diákmisére, a hittantanár Szirt Pista bácsi eltűnt a tanodából, sokan megsiratták, Miltényi tanító néni is. Aztán a tanerőket pajtásnak szólították a diákok, az úttörőcsapat vezetőjét vezetőpajtásnak, aki a nagy felsorakozásánál így vezényelt: Vorosilov úti iskola II. Rákóczi Ferenc úttörőcsapata vigyázz!

János bácsi ebben a furcsa, forgatagos, változó iskolavilágban élte a maga életét, tette a dolgát a kurkászóval, szenes kézzel és szenes arccal, betyáristállósan, mint rendesen. Szenes pofonjai is eldördültek, tettért a tett, kicsinek, nagynak, kövérnek, soványnak, kis csibészségért, nagy csibészségért egyaránt. Kivétel néha akadt, János bácsi a pofon előtt ugyanis „kihallgatott”, lélekre beszélt. Azt mindig megkérdezte: ki az apád? Nem iramodott még messzire a háború emléke, ott volt a mindennapokban. Nem egy kültelki csibész könnyes szemmel válaszolt: eltűnt a háborúban, meghalt a háborúban, fogságban van. S ilyenkor János bácsi szenes tenyere elfelejtett dördülni. Tűnj el a szemem elől! – mondta, pofon nélkül.

Folytatódtak az érdekes idők, számháborúkkal, zakatolásokkal, tanulmányi és hulladékgyűjtő versenyekkel, sztahanovistákkal, a munka hőseivel, élmunkásokkal, akiknek élmunkásházak is épültek a városban, jó magasan, a hegy kapujában, ahová lihegve ment haza az élmunkás asszony a piacról, az élmunkás férj a gyárból. Kellettek a hősök, a hétköznapok hősei, egy innen, egy onnan, jól kiválasztva, az arányokra ügyelve. Így lett élmunkás a János bácsi, az örökké szenes kezű és szenes arcú, vasrúddal kályhákat kurkászó, zöld gyümölcsöt csenő gyerekeket kergető, fegyelmezésből és szeretetből pofozó iskolaházmester.

A hír elterjedt, nyomában természetes és szított tűzzel, lázzal. János bácsi típusöltölnyt vásárolt, a legvastagabb, spriccelt típusból, kimosakodott, kikefélkedett, őszes, itt-ott sárgás haját vizesen fésülte, így is félreállt, csapzott volt. Az iskolát csaknem szétvetette az ünneplés, amikor János bácsinak átadták az Élmunkás Jelvényt: felül szalag, abból két láncocska, ezen csüngött a munka ezüstös csillaga.

elmunkas.jpg

Az iskola minden diákja, tanára tapsolt, sőt vastapsolt, élt Lenin, Sztálin, Rákosi és a Párt… és a vastaps függönyén át új karkiáltás kezdődött: Él-jena Jánosbácsi, él-jena Jánosbácsi, él-jena Jánosbácsi…

János bácsinak, a vasrúddal kályhákat kurkászó kültelki iskolaházmesternek ezentúl többször kellett kimosakodnia a szenes világból, mert a fűtési idény alatt is sokszor hívták az iskolatanácsba, másmilyen tanácsba, gyűlések és egyéb békerendezvények elnökségébe – spriccelt típusöltönyében, kitűzve az Élmunkás Jelvény. Üldögélt az asztalok mögött a díszhelyen, ferde nyakával, félrefordított fejjel. Néha szót kért, ilyenkor az építést, a tanulás fontosságát és a vezérek tiszteletét hangoztatta. Meghallgatták, megtapsolták és az élet, a kültelki iskola élete is ment a maga medrében tovább, a betyáristállós János bácsival egyetemben.

Aztán eltelt János bácsi ideje és nyugdíjba került. Az iskolához közeli meredek utca egyik házában talált lakást, örökké beteg, csontsovány, szürke arcú és hajú feleségével. Elmaradtak a meghívások, az elnökségek, az iskolatanácsok. Maradt a spriccelt típusöltöny, amelyre már csak néha tűzte ki az Élmunkás Jelvényt.

János bácsi mindennapos áldozó, templomba járó, megtört ember lett, aki feleségével lassan ballagott az Isten házába. Ferde nyaka okán úgy tűnt, hogy fejét egy picit ráhajtja beteg asszonya madárcsontú vállára.

Aztán elment az asszony és elment a János bácsi is.

Dobra János, a Bukarestben született néhai iskolaházmester és élmunkás sírja ma már talán nem is található a nagyváros temetőjében. Ha néha eljutok a kültelki iskolához, amelynek fő utcára nyíló nagykapuját réges-régen befalazták, halkan, távolról, szinte hallom talán az angyalok kórusát, együtt a régi vastapssal: Él-jena Jánosbácsi, él-jena Jánosbácsi, él-jena Jánosbácsi...

 

Így emlékezett meg a pécsi újságíró János bácsiról, akiről talán fénykép sem maradt fenn az utókornak, s ki tudja, éltek, élnek-e itt rokonai, leszármazottai a városban vagy távolabbi helyen. A korabeli újságokból merített emlékek viszont segítenek felidézni alakját, elsőként 1948-ból: a baranyai napilapban ekkor jelent meg először Dobra János neve.

dobra_1948_12_01.jpg

1948. december 1.

Itt pedig a nevezetes nap, amikor zúgott az "él-jena Jánosbácsi!" - 1950-ben:

dobra_1950_01_29.jpg

1950. január 29.

 János bácsi 1954-ben házasodott, feleségül vette Kosik Ilona takarítónőt, akit apám elbeszélése is megidéz:

dobra_1954_07_11.jpg

1954. július 11.

 Az utolsó bejegyzés Dobra Jánosról 1966. májusában keletkezett a Dunántúli Naplóban, a gyászhírek között találtam rá. Az iskolagondnokból hivatalsegéd lett:

dobra_1966_05_28.jpg

1966. május 28.

S végül két fénykép az 1940-es évek második feléből, mindkettőn szerepel a szerző, Kovács Imre, aki a Felsővámház utcától néhány száz méterre, a Sándor utcában született Pécsett és onnan járt iskolába tudást szerezni és emlékeket gyűjteni. Bizonyára nem gondolta volna akkor, hogy egyszer majd eljön a 2016-os esztendő is, amikor emlékezni fognak úgy az ő nevére, mint Dobra János alakjára.

tablo1.jpg

Kovács Imre a középső sorban, jobbról a harmadik helyen

tablo2.jpg

Kovács Imre a középső sorban, balról az első helyen

A bejegyzés trackback címe:

https://kovacsmuhely.blog.hu/api/trackback/id/tr1511754495

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása