Weöres Sándor, a Kossuth-díjas költő legismertebb versei közé tartozik Az éjszaka csodái című költemény, melynek egyik legkedvesebb részlete s a magyar irodalom tán legismertebb, pentameterben írt sora így szól:

aranypor mállik az éj válláról,
s szemközt a sarkon a cégtábláról
furcsán szökken a pentameter-sor elő:
„Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő”

Mostani történetemet hosszú időn keresztül gyűjtögettem össze, az apró részleteket eleinte ugyanis nem volt egyszerű fellelni – függetlenül attól, hogy nincs sok belőlük. Az éjszaka csodái című Weöres-vers nagy kedvencem, szeretem az ábrázolásmódját, a játékosságát, az udvarlás benne rejlő, mosolyt indító szépségét, az éjszaka közepén mesevilággá változó „városvégi” helyet. Sokszor olvastam a verset, főképpen gyermekeimnek altató gyanánt, de szívesen hallgatom meg olykor a Kaláka együttes által megzenésített változatot is.

Egy alkalommal, amikor épp altatóként olvastam lányomnak és fiamnak a költeményt, felfigyeltem a vers végén megjelölt dátumra: 1940. S a kutatásom tán épp ennek az évszámnak lett köszönhető, merthogy elindult a gondolkodás: vajon honnan meríthetett ihletet, helyszínt a költő akkor, amikor ezt a csuda verset írta?

Nem volt nehéz összerakni: Az éjszakai csodái keletkezésének idején Weöres Sándor Pécsett élt. Életrajza szerint húsz évesen, 1933-ban Pécsre költözött és beiratkozott az Erzsébet Tudományegyetem (a mai Pécsi Tudományegyetem jogelődje) jogi karára, majd földrajz-történelem szakon folytatta tovább tanulmányait a bölcsészkaron. Ebben az időszakban kötött barátságot többek közt Csorba Győzővel és Takáts Gyula költővel, s megalapította az Öttorony című irodalmi folyóiratot.

Az egyetem elvégzését követően 1939-ben szintén Pécsett doktorált (disszertációjának címe A vers születése volt). Az 1940-es évek elején útjára indult a Városi Könyvtár, e munka megszervezésére és vezetésére Weöres Sándort kérték fel. A feladatot két évig látta el, majd 1943-ban, épp abban az esztendőben, melyben Az éjszakai csodái megjelent Medúza című kötetében, a költő a fővárosba költözött és az Országos Széchenyi Könyvtár munkatársa lett. (Forrás: Wikipédia)

A képlet tehát egyszerű: ha Az éjszaka csodái 1940-es keltezésű, akkor a vers Pécsett született és a város a helyszín, mert a költő akkor a baranyai megyeszékhelyen élt. Ebben az esetben számomra már csak egyetlen, játékos kedvű kérdés maradt: valóban létezett-e a fent említett pentameter-sor főszereplője, Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő, vagy csak a ritmus és a rím kedvéért találta ki Weöres Sándor? Korabeli dokumentumok igazolják: Tóth Gyula élt!

 „Az életmű a Pécs-élménynek számos további jelentős alkotását tartalmazza. Az 1940-es évek elején is több pécsi kötődésű verse született. 1940-es datálású a keretes szerkezetű, a valóságot és a látomást ötvöző, – Kosztolányi Hajnali részegségéhez hasonló – nagy, szürrealisztikus verse, Az éjszaka csodái, melyben egy városvégi házban egy kislánynak meséli el látomását, illetve a látomásban együtt van részük. A valóság, a képzelet, az álom, majd ismét a valóság útját bejáró versben pécsi éveinek reális elemeiből és szereplőiből, egy cégtáblán fellelt névből és foglalkozásból (Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő), létező személyek nevéből, városi környezetének érdekes figuráiból lírai látomást alkot, megteremtve a pécsi emlékeket őrző éjszaka csodáit.”

Így fogalmazott Szirtes Gábor pécsi szerkesztő, kritikus, a Pro Pannonia Kiadó igazgatója egy 2017 őszén megjelent írásában. De a témával foglalkozott Weöres Sándor költőtársa, a már említett Takáts Gyula is, aki az Életünk című folyóirat 1973/3-as számában a hatvan éves Weöres Sándort köszöntötte:

„Mert ki ismerte jobban, hogy ’az élet: szív és kés egy szín alatt’, mint ő, az Ágoston utcai albérlet lakója, ahol a henteskés alól a szomszéd szobából átfolyt a vér az asztal alatt, melyen a Varázsének dalait írogatta… Mert lakásait diákkorunkban így válogatta. És nem azért, mert gyakorlatiatlan volt – ilyen sorozatban senki sem válogathat ily összhangzó tökéllyel – de azért, mert csak így tudhatta és érezhette még jobban és igazán a lent fölötti ’egyetlen arany csendet’ és a ’villámló kútnál’ az álmot is. A balokányi temető mögötti kocsibeszállóban az ablakán át lovak, kupec-cigányok, hajcsárok néztek a tollára. És a bosnyák negyedben is így volt. Ott, ahol ’Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő’ – s hogy már én is így folytassam – cégtáblája kísértett, Sándor elé létrán szállt föl a múzsa…” (Életünk 1973/3 Takáts Gyula: Weöres Sándor köszöntése)

Tóth Gyula bádogos Pécsett, a ma is létező Laskó utcában, a 20-as szám alatt lakott, nem messze a pécsi Vasútállomástól délre, a síneken túl. Legalábbis ezt bizonyítja a Pécs-Baranyai Címtár 1942-es kiadása, annak is 550. oldala, ami a napokban került fel a Csorba Győző Könyvtár Digi-Tár oldalára az interneten. Itt vígan böngészhetnek a pécsiek vagy pécsi származásúak, hogy felmenőik, nagyszüleik, dédszüleik merre éltek a városban – hozzáteszem, hogy akár a még régebbi múltat is kutathatják, tekintve, hogy már 19. századi jegyzékek vagy például az 1909-es pécsi címjegyzék is megtalálható a honlapon, digitalizált formában. Magam is így tudtam meg például, hogy apai nagyapám, az idősebb Kovács Imre villanyszerelő segéd 1930-ban a Felsővámház utca 43-as szám alatt lakott, a címjegyzék adatai szerint egy házban Stinner Mátyással, aki a sógora, egyben az Apolló Mozi főgépésze volt (az, hogy sógorok voltak, természetesen nem szerepel a kiadványban).

Tóth Gyula tehát a ma is létező Laskó utcában élt. Ez ugyan nem a Takáts Gyula által megjelölt bosnyák negyed, ami Pécs tán legrégebbi külvárosi területének számított akkoriban, s a mai Tettye utca és Ágoston tér környékét kell elképzelni hozzá, de egyrészt Tóth Gyula cégtáblája kikerülhetett arra a környékre is, másrészt Weöres Sándor is bandukolhatott a Laskó utcában, már amennyiben Tóth Gyula bádogosnak a saját lakóhelyénél volt a műhelye, s a költő ott is felfigyelhetett a pentameter-sorra, amit aztán a magyar irodalom egyik emlékezetes verssorává tett.

1940-ben Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő a hatvanas éveiben járhatott. Persze ez nem a versből és nem is az 1942-es címtárból derült ki számomra, hanem egy még régebbi dokumentumból. Százhuszonöt éve, 1893 első felében ugyanis arról írt a Pécsi Figyelő (hivatalos megnevezése szerint politikai, közgazdasági és vegyes tartalmú hetilap), hogy a pécsi ipariskola tanulói közül két diák – jó magaviseletüknek köszönhetően – jutalomban részesültek. Egyikük Tóth Gyula bádogos inas volt.

Innen a számítás, miszerint ha 1893-ban 17-18 éves volt Tóth Gyula, akkor 1940-ben, amikor a cégtáblája és neve a versbe foglaltatott, nagyjából 65 éves lehetett.

Így lett híres egy pécsi mesterember, akinek keze munkája talán ott rejtőzik még névtelenül egy-egy régi, pécsi épület bádogborításában, elöregedett esőcsatornájában vagy régi vízvezetékében. Vajon olvasta-e a verset? Szólt-e neki jóbarát vagy rokon, hogy „nézd már, Gyula, benne vagy a versben!”, netán találkozott-e a költővel, aki ismertté tette nevét és cégtábláját? Vajon élnek-e leszármazottai, akik olykor emlékező mosollyal az arcukon előveszik a verseskötetet, amiben a nagypapa, a dédipapa, a Gyuszibátyám szerepel? De jó lenne kinyomozni…

Weöres Sándor

Az éjszaka csodái

A városvég itt csupa szürke ház,
a részegekre angyalka vigyáz,
s a villanyfényben, mint aranykehelyben
alusznak a tűzfalak, háztetők,
s a sorompón túl ében-szín lepelben
zizegnek a láthatatlan mezők –
a messzeség öblén pár pisla fény ég,
mögöttük nyugodt mélység a sötétség –

Ha becézésem és csókom se kell,
kicsi lány, mivel ringassalak el?
Ha elzár tőlem a buta lakat,
lesajnál minket majd a virradat.
Bámuljuk egymást búslakodva és
szánk sarkát bontja már a nevetés.

Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem nevetésedet,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
aranypor mállik az éj válláról,
s szemközt a sarkon a cégtábláról
furcsán szökken a pentameter-sor elő:
„Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő”
– a nevetésed is ílyen bolond:
mindenre illik és semmit se mond.

Üldögélünk csendesen,
két jó-gyerek, rendesen,
messzi kocsma-zene hallszik,
a környéken minden alszik,
az alkóvban odaát
mélyen alszik anyukád
s szomszédban a Vakos néni,
ferdeszájú Vigláb néni,
Balogh úr, a vasutas,
imádód, a kis-inas –

Itt is, ott is, emitt is, amott is
bajszos rendőr őrzi az álmot,
nagyfülü bagoly őrzi az álmot,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
itt is, ott is, emitt is, amott is
dongnak az öreg faliórák,
bánatos hangú ingaórák,
fodrozzák az éjszakát –

Alvó lélek, kússz a tájon,
álmodon mint pókfonálon,
huss! huss!
Föl a légbe visz az út,
tág a lég,
tág az út,
tág a lég,
tág az út,
hozd az örömöt, hozd a bút,
hozd az örömöt, hozd a bút,
huss! huss!

Nézd! a ház,
mint a felhő, fényt cikáz,
mozdul, mint a barna-béka,
vele mozdul az árnyéka,
és belőle alvó lelkek
párolognak, légbe kelnek
a kéményből, mint a füst,
az ereszről, mint ezüst –
száll a kövér Vakos néni,
deszka-vékony Vigláb néni,
és köröttük nagy sereg
libben, szökken, hempereg –

Ni, a Gős pék ketté-bomlott
és kergeti önmagát.
Balogh úr a templomtornyot
fújja, mint a furulyát,
azt fújja, hogy „Ne sirasson”,
mégis könnyezik belé –
Ott meg a cukrász-kisasszony
tipeg fejjel lefelé –

Vigláb néni peckes-módon
sétálgat a sürgönydróton,
krinolinja lyukas-hordó,
kezében egy napraforgó,
vékony nyakán férfi-gallér,
oldalán egy szép gavallér.
Vigláb bácsi nagy-kesergőn
kuporog egy lámpaernyőn,
nézi párját: „Lássa, kérem,
parádéra megy a pénzem.
Nekem pohár sörre sincsen,
neki fodrász, ruha, minden.
Én megmondtam már ezerszer,
hogy hibás a mai rendszer,
államreform kéne régen,
persze nem hitték. Na tessék!
Adó, lakbér... nem csekélység!
Öt gyermekem van, kérem!”

Oda nézz, szösz-bogár:
ott a boltos lánya áll,
boltnak hisz egy fecskefészket,
benne várja a vevőket;
ez már mégis hajmeresztő,
hogy ma senki be se néz!
Majd belép a szívdöglesztő
hollywoodi filmszinész:
„Kérek kilenc fogkefét,
ráadásul a kezét.”
Röptük össze-vissza húz...
rá ne nézz, mert megvakulsz.

Mogyoró Pál ezalatt
megfogott egy sülthalat.
„Tanár úr tudná talán,
milyen hal ez? macskacápa?”
„Rá van írva uszonyára,
de nincs itt az ókulám.”
Pál örült, hogy futhatott
és szekundát nem kapott.
És a ritka állatot
vezeti egy hosszu hídon:
„Majd vadászni megtanítom.”

Tejes-ember a kéményen
üldögél, mint nyári réten,
kisgyermek lett újra szépen,
mézes-kenyér a kezében.
Távol, öreg bükkfa alatt
labdázik egy fiú-csapat,
ő a szemét rajta-felejti,
mézes-kenyerét halkan leejti,
kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,
s eltűnik az éj csipkéi mélyén.

És erre-arra az alvó-csapat
potyog a falról, mint a vakolat.
A villanyfényen átdereng az ég,
s a városon túl látszik a vidék,
a dombok gyengéd-rajzu háta
– és elcsitul az alvók karneválja.
Jön a söprőgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szőke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény...
és az éji tág csodát,
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.

(1940)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.